Klasszicizáló törekvések
Klasszicizáló törekvések
A klasszicizálás a festészetben a 20. századi olasz, a novecento művészetéből indult ki. A szobrászatban közvetlenül merített az antikvitás hagyományából és ennek olyan 20. századi továbbépítőiből, mint a francia Maillol szobrászata. A festők közül leginkább némelyik római ösztöndíjas vonzódott a klasszikus formaeszményekhez, így Molnár C. Pál (1894-1981, a fauve-os Medveczky Jenő (1902-1969), a pályakezdő Domanovszky Endre (1907-1974). Az ún. római iskolások közül kiemelkedő Aba-Novák Vilmos konstruktív-expresszív képépítést, harsány kék-vörös színeket ötvözött novecentós tanulságokkal. Portrék és kritikai hangú képek mellett (Vak muzsikusok, 1932, cirkuszsorozat) nagyméretű falfestményeket alkotott (jászszentandrási templom freskója, 1933, szegedi Hősök Kapuja, 1936, városmajori templom freskója, 1938). Monumentális dekorativitásuk, szenvedélyük messze maga mögött hagyta az olasz példák száraz hangját.
A klasszikus előzmények közvetlenebbül folytatódtak a szobrászatban. Novecentós szellem is hatott a szocialista művészcsoporthoz tartozó Mészáros László (1905-1945) korai munkáira (Tékozó fiú, 1930), a Gresham-körben Pátzay Pálra (1896-1979), akinek 1938-as székesfehérvári Huszár-emlékműve a korszak legfontosabb köztéri szobra. E maillolos szépségeszmény élt a kisplasztikák nagy részében, így Mikus Sándor (1903-1982) munkáiban. Ferenczy Béni (1890-1967 érzékenyen mintázott portréiban, aktjaiban és különösen az egyetemes éremművészetet megújító alkotásaiban továbblépett a klasszicizáló előzményeken. Az e műfajban kibontakozó, karakter iránti érzékenység jellemzi későbbi műveit (Petőfi, 1948, Ferencsik-portré, 1952).
Az ókori keleti és görög szobrászatból építkezett már 1910 körül Medgyessy Ferenc (1881-1958), de művészete alapvetően az alföldi parasztember életében gyökerezett. Tömör, tömbszerű mintázás, a felület gazdagítása domborművű részletekkel, egyidejűleg sugall stabilitást és mozgalmasságot (Debreceni lovas, 1942, Táncosnő, 1923, Szoptató anya, 1932). Az 1936-os Magvető és az 1937-ben befejezett, négy allegorikus fekvő szobor a debreceni Déri Múzeum előtt mintegy összegezői a pályának. Az etnikai ideál programszerű megvalósításában is a természetes közvetlenséget érvényesítette (Turáni lovas, 1930, Ősmagyar, 1942).
