Konstruktív és expresszív törekvések
Konstruktív és expresszív törekvések
A konstruktivizmus és a késői expresszionizmus többnyire együtt hatott, jellemzően a közép-európai művészetre: az alkotók egyidejűleg törekedtek a szilárd szerkezetre és a kifejezőerő fokozására. Ez elvezetett a szürrealisztikus eszközökhöz is. A századelő festői újítását, a konstruktív szellemű képesítést – a szentendrei vonulat mellett – az alföldiek között számon tartott Nagy István (1873-1937) képviselte leginkább, de a monumentális expresszivitás felé lépett tovább a hódmezővásárhelyi Kohán György (1910-1966) is falképnek szánt nagyméretű szénrajz kartonjában (Háború, 1941-43).
Az érzékeny kolorit főként a francia festészettel kapcsolatban állókra volt jellemző, így a Nyolcakkal indult Czóbel Bélára (1887-1975) és Márffy Ödönre (1878-1959), a korábban szecessziós Vaszary Jánosra (1867-1939). Szentendre és Párizs hatása találkozik Paizs-Goebel Jenő (1896-1944) szilárdan épített, fauve-osan színes képeiben. Párizsban érlelődött meg Farkas István (1897-1944) festészete. Az 1929-es Correspondances-sorozat fauve-osan üde, szürrealisztikus líráját a harmincas években drámai hangú képek követték: vonagló kerti székek, magányos házak, bolyongó alakok, sötét szemgödrök fejezik ki az egyéni lét bizonytalanságát.
Konstruktív szerkesztés és expresszív indulat jellemzi Derkovits Gyulát. A pályakezdés ún. árkádiai korszakát, Bécsből hazatérve, a korának történelmével való tudatos szembesülés követte. Az 1514. c. fametszetsorozatban (1928) és a rokon témájú rézkarcokban többször ábrázolta önmagát rejtett önarcképként az áldozatok között; ő az 1930-as Terror (Kenyérért) c. festmény letaposott munkása, az 1932-es Három nemzedék könyvet olvasó "jelenkora". Bonyolult, több síkú kompozícióiban jelképpé válnak a reális környezeti összefüggéseikben szereplő tárgyak. 1930-34 között festőisége és témavilága is gazdagodott: méltósággal állított monumentumot a munkásnak (Hídépítők, 1932, Dunai homokszállítók, 1934, Hajókovács, 1934).
Derkovits örökét vállalta a Szocialista Képzőművészek Csoportja, leginkább Dési Huber István (1895-1944) közvetítésével. Korai műveinek (Tömeg, 1931, Sakkozó, 1932, Déli pihenő, 1933-34) szigorú szerkezetetét egy színgazdagabb, szenvedélyesebb korszak követte (Viharmadarak, 1937, József A.-Illyés Gy. kettős arcképe, 1940-41). 1940 körül a csoport fiataljainak, így Bán Béla (1909-1972), Szántó Piroska (sz. 1913) művészetében erősödött a szürrealisztikus indulat. A szobrászok közül Goldmann György (1904-1945) jelképi tömörségű nyelvének volt a legnagyobb hatása (Ülő, munkás 1934, Horthy-rendőr, 1936). A csoporttal együttműködő Bokros Birman Dezső kisplasztikáira fantáziagazdagság, nyugtalanság jellemző (Napba néző bányász, 1942, Rokkant katona, 1944); kisplasztika maradt az emlékműtervnek szánt Duna-völgyi népek kórusa (1946).
Expresszív szenvedély jellemezte a fiatal szobrásznemzedék kiváló alakjait is, így Kerényi Jenőt (1908-1975), vagy a rajzművész Szalay Lajost (sz. 1909), akinek hatása alól grafikusok nemzedékei sem vonhatták ki magukat.
