A nagybányaiak
A nagybányaiak
A korábbi évtizedek elszigetelt plein air törekvései a nagybányaiak 1896-os csoportos fellépésével válhattak fővonulattá. Habár programszerűen hirdették új, naturalisztikus természetlátásukat, az alapító tagok és a növendékek munkái sohasem voltak stilárisan egységesek. Évtizeddel a telep megalapítása után már szakadásra került sor az ún. hagyományos nagybányaiságot vállalók és a fauve, kubista, expresszionista törekvésekből merítő ún. neósok között.
Ferenczy Károly (1862-1917) munkáiban érvényesül a leginkább a nagybányaiak fő célja: ember és természet érzelmi-hangulati egységének képi megvalósítása. Kezdeti szecessziós törekvései (Archeológia 1896, Kiss József illusztrációk 1896-97) után már a nagybányai tájban jelennek meg bibliai témái (Hegyibeszéd 1896, A három királyok 1898, a vele rokon Hazatérő favágók 1899, Józsefet eladják testvérei 1900). Egyéni plein air felfogása a század elején teljesedett ki (Márciusi est 1902, Október 1903, Napos délelőtt 1905). 1911-től, a fővárosba költözésétől művészete megváltozott. Távol a tájtól, újfajta dekorativitás érvényesült csendéleteiben, aktképeiben, artistaalakjaiban, gyermekei portréiban. Az arckép volt az a műfaj, amely pályakezdése óta mindig fontos maradt számára.
A nagybányai ihletettség jellemezte – sokak között – Csók Istvánt (1865-1961), de a század elején inkább szimbolizmusa tűnt fel (Vámpírok, 1904, Nirvána), az erotika, a bűn némileg egzotikus, de inkább könnyed, mint tragikus felfogása (Thámár, 1909). Párizsi fauve hatásra engedett utat alapvetően derűs alkatának, kolorizmusának (Tulipános láda, 1910). Ez jellemezte további termékeny pályáját is.
