A szolnokiak és az alföldiek
A szolnokiak és az alföldiek
A szolnoki művésztelep előtörténete 1853-re nyúlik vissza, amikor A. Pettenkoffen osztrák festő ott rövid időre megtelepedett. A századforduló eleven művészeti életének fontos alakja itt Fényes Adolf (1867-1945). A környezet ihlette a Szegényemberek élete képsorozatra (1898-1906), amelynek képei egyre inkább kivilágosodtak. Ezt követte 1907-1912 között egy szecessziós átmenet (Mákoskalács, 1910, Mme de Maintenon szalonja, 1911), majd az ún. mesetájak (1913 k.) és az 1915-ös A zsidók megverik Amalik seregét c. képe indítottak egy biblikus-szimbolikus korszakot életművében, amely tartós nyomot hagyott pályáján.
Részben Szolnokhoz kapcsolódott Mednyánszky László (1852-1919) pályakezdése, sejtelmesen ködös korai tájképeivel. Állandóan úton volt szűkebb hazája, a Felvidék és Bécs-Párizs-Budapest között. Egy Gauguinhez, Csontváryhoz fogható kiszakadási törekvés vezette el a nyomorultak, ágrólszakadtak világába. Ez az érzelmi fogékonyság jellemezte háborús, harctéri képeit is.
Az ún. alföldi festők sohasem alkottak csoportot, e gyűjtőnév Trianon után keletkezett. Többük művészete (pl. Rudnay Gyula 1878-1957, Tornyai János 1869-1936) még a múlt századi romantikus realizmusban gyökerezik, habár Tornyai a Bús magyar sorsban (1910 k.) túllépett az elbeszélő módszeren, tömören szimbolizálva a hódmezővásárhelyi környezete által sugallt életérzést. Koszta József ( 1861-1949) a Szentes környéki tanyavilágot festette meg szenvedélyesen és nagy színerővel (Kukoricatörés-képek, 1915-17, Muskátlis kislány, 1917, Tányértörölgető, 1920). Nagy István (1873-1937) az erdélyi havasok vidékéről került az Alföldre. Ösztönösen talált rá tájainak, portréinak tömör, konstruktív szerkezetére. Közel áll hozzá az alföldiekhez nem tartozó Nagy Balogh János (1874-1919) módszere. Racionális szerkezet, visszafogott színvilág, szűkre szabott témakör – kubikosok, csendélet, konyhai enteriőr, portré – jellemzi.
