A VÍZHÁLÓZAT VÁLTOZÁSA A JÉG- ÉS JELENKORBAN
A VÍZHÁLÓZAT VÁLTOZÁSA A JÉG- ÉS JELENKORBAN
A pleisztocén kor egyik legérdekesebb – és a mai vízhálózat, sőt a domborzat szempontjából is sorsdöntő – felszínfejlődési folyamata a folyómedrek vándorlása és a folyóteraszok, hordalékkúpok kialakulása. Az Ős-Duna, Ős-Tisza és más egykori folyók vándorlását szemléltető, egyszerűsített térkép a pliocén végétől (a Pannon-beltó feltöltődésétől a holocénig mutatja be a Kárpát-medence vízrendszerét (l. a képen).
A pliocén végén a mai Magyarország határától délnyugatra – a későbbi Dráva-Száva közén – a Pannon-beltónak még létezhetett egy "csökevénye": az ún. Szlavóniai-tó. Ebbe a tóba folyt bele az először még Sopron térségében, majd a mai Lajta-folyó helyén-az ún. Brucki-kapun – megjelenő Ős-Duna, amely irányát valószínűleg a pleisztocén elejéig megtartotta. (Egykori hordalékát a Kemenesháton és a mai Marcal, a Zala, a Nagy-Berek környékén meg is találták.) Ugyancsak dél felé folyt (még jellegzetes tiszaháti kanyarja nélkül) a több északkelet-kárpáti folyót felvevő Ős-Tisza, kettejük között pedig a felvidéki folyók (az Ős-Garam, Ős-Vág, Ős-Ipoly) haladhattak – az ekkor még dombság magasságú Dunántúli-középhegység árkain és a Visegrádi-"szoroson" keresztül. A Dunántúli-dombság egyes részeinek eltérő mérvű emelkedése azután a Dunát előbb esetleg a későbbi Balaton szerkezeti árkába taszította, majd a Kisalföld süllyedése (akárcsak a Rábát) még északabbra, mai helyére vonzotta. Az Alföld felé ekkor már – felvidéki mellékfolyóit begyűjtve – a Visegrádi-szorosban talált magának utat.
A pleisztocén közepéig az immár a Dévényi-kapun érkező Duna a Kisalföld északi részén óriási hordalékkúpot épített, amely egészen a Gerecse előteréig nyúlt. Az ún. mindel jégkorszakban a hordaléklerakás egy időre abbamaradt, ám ezt követően újabb terebélyes hordalékkúp épült – a mai Sziget- és Csallóköz orsó alakú területe. A Mezőföldön és az Alföldön a folyók hordalékkúpépítése megszakítás nélkül a würm jégkorszakig tartott. A Mezőföld egy kisebb hordalékkúpját – a mai Bácskáig – az Ős-Sárvíz, a Duna-Tisza közének óriási hordalékkúpját pedig túlnyomórészt a Pesti-síkságról ekkor még délkelet felé folyó Duna építette. Az Észak-Alföldre még mindig délebben (a mai Érmelléken) érkező Tiszát szintén nagy hordalékkúpokat építve érték el a Zagyva, a Hernád és a később Bodroggá egyesülő északkeleti-kárpáti folyók. Hatalmas hordalékkúpot épített a Maros is.
Mai folyásirányukat csak a pleisztocén végén és a holocén elején, bizonyos területek megsüllyedésével nyerték el folyóink. Az alföldi Duna-völgy bezökkenését – kalocsai-zombori süllyedékébe – valamivel később a Bodrogközé követte, ez utóbbi a Tiszát, illetve a Bodrogot vonzotta magához. A Jászság süllyedése egyrészt mai helyére irányította a Tisza középső szakaszát, másrészt több mátra- meg bükkalji folyót arra kényszerített, hogy bevágódjék korábbi hordalékkúpjába.
A folyók évszázezredes barangolása eközben azt eredményezte, hogy elhagyott hordalékkúp-felszíneiken – a hidegebb, szárazabb időszakokban – megindulhatott a futóhomok. A legnagyobb homokmozgás a Nyírségben és a Duna-Tisza közén ment végbe, ahol a homokformák ma is szépen tanulmányozhatók.
A negyedidőszakban az emelkedő középhegységi területeken – az éghajlatváltozásoktól is függően – folyóteraszok képződtek. Létrejöttük – egyszerűsítve – azzal magyarázható, hogy míg a nyugalmasabb vagy éppen a száraz, hideg (glaciális) időszakok rendszerint a meder szélesítésére, "felkavicsolására" vezettek, addig az emelkedések, illetve a csapadékosabb ún. interglaciálisok általában bevágódásra – az ilymódon teraszfelszínné váló korábbi mederszint elhagyására – késztették a folyókat. A Duna és a Rába mentén – ha nem is okvetlenül éppen egymás fölött, hiszen a folyó alámoshatta egykori szintjeit – akár hat-hét terasz maradványa is felismerhető. A magasabb teraszokat a pleisztocénban a hegységekből vagy hordalékkúpokból származó, szél hordta lösz fedhette be. A mészkőhegységek oldalában a teraszfelszíneket gyakorta páncélként védi a forrásmészkő (például a budai Várhegy tetejét és oldalát is forrásmészkő-sapka borítja). E képződményt a mindenkori folyóvízszinthez igazodó karsztforrások rakták le – mai, lépcsőzetes helyzetük tehát szépen igazolja a hegységek szakaszos emelkedését, illetve a folyómeder bevágódását. A hegyoldalakba mélyülő barlangokban ekkor már az ősember is felbukkant; a híres vértesszőlősi ősember – a mindel jégkorszakban – a barlangi medve és a mamut kortársa volt.
A pliocén végén a mai Magyarország határától délnyugatra – a későbbi Dráva-Száva közén – a Pannon-beltónak még létezhetett egy "csökevénye": az ún. Szlavóniai-tó. Ebbe a tóba folyt bele az először még Sopron térségében, majd a mai Lajta-folyó helyén-az ún. Brucki-kapun – megjelenő Ős-Duna, amely irányát valószínűleg a pleisztocén elejéig megtartotta. (Egykori hordalékát a Kemenesháton és a mai Marcal, a Zala, a Nagy-Berek környékén meg is találták.) Ugyancsak dél felé folyt (még jellegzetes tiszaháti kanyarja nélkül) a több északkelet-kárpáti folyót felvevő Ős-Tisza, kettejük között pedig a felvidéki folyók (az Ős-Garam, Ős-Vág, Ős-Ipoly) haladhattak – az ekkor még dombság magasságú Dunántúli-középhegység árkain és a Visegrádi-"szoroson" keresztül. A Dunántúli-dombság egyes részeinek eltérő mérvű emelkedése azután a Dunát előbb esetleg a későbbi Balaton szerkezeti árkába taszította, majd a Kisalföld süllyedése (akárcsak a Rábát) még északabbra, mai helyére vonzotta. Az Alföld felé ekkor már – felvidéki mellékfolyóit begyűjtve – a Visegrádi-szorosban talált magának utat.
A pleisztocén közepéig az immár a Dévényi-kapun érkező Duna a Kisalföld északi részén óriási hordalékkúpot épített, amely egészen a Gerecse előteréig nyúlt. Az ún. mindel jégkorszakban a hordaléklerakás egy időre abbamaradt, ám ezt követően újabb terebélyes hordalékkúp épült – a mai Sziget- és Csallóköz orsó alakú területe. A Mezőföldön és az Alföldön a folyók hordalékkúpépítése megszakítás nélkül a würm jégkorszakig tartott. A Mezőföld egy kisebb hordalékkúpját – a mai Bácskáig – az Ős-Sárvíz, a Duna-Tisza közének óriási hordalékkúpját pedig túlnyomórészt a Pesti-síkságról ekkor még délkelet felé folyó Duna építette. Az Észak-Alföldre még mindig délebben (a mai Érmelléken) érkező Tiszát szintén nagy hordalékkúpokat építve érték el a Zagyva, a Hernád és a később Bodroggá egyesülő északkeleti-kárpáti folyók. Hatalmas hordalékkúpot épített a Maros is.
Mai folyásirányukat csak a pleisztocén végén és a holocén elején, bizonyos területek megsüllyedésével nyerték el folyóink. Az alföldi Duna-völgy bezökkenését – kalocsai-zombori süllyedékébe – valamivel később a Bodrogközé követte, ez utóbbi a Tiszát, illetve a Bodrogot vonzotta magához. A Jászság süllyedése egyrészt mai helyére irányította a Tisza középső szakaszát, másrészt több mátra- meg bükkalji folyót arra kényszerített, hogy bevágódjék korábbi hordalékkúpjába.
A folyók évszázezredes barangolása eközben azt eredményezte, hogy elhagyott hordalékkúp-felszíneiken – a hidegebb, szárazabb időszakokban – megindulhatott a futóhomok. A legnagyobb homokmozgás a Nyírségben és a Duna-Tisza közén ment végbe, ahol a homokformák ma is szépen tanulmányozhatók.
A negyedidőszakban az emelkedő középhegységi területeken – az éghajlatváltozásoktól is függően – folyóteraszok képződtek. Létrejöttük – egyszerűsítve – azzal magyarázható, hogy míg a nyugalmasabb vagy éppen a száraz, hideg (glaciális) időszakok rendszerint a meder szélesítésére, "felkavicsolására" vezettek, addig az emelkedések, illetve a csapadékosabb ún. interglaciálisok általában bevágódásra – az ilymódon teraszfelszínné váló korábbi mederszint elhagyására – késztették a folyókat. A Duna és a Rába mentén – ha nem is okvetlenül éppen egymás fölött, hiszen a folyó alámoshatta egykori szintjeit – akár hat-hét terasz maradványa is felismerhető. A magasabb teraszokat a pleisztocénban a hegységekből vagy hordalékkúpokból származó, szél hordta lösz fedhette be. A mészkőhegységek oldalában a teraszfelszíneket gyakorta páncélként védi a forrásmészkő (például a budai Várhegy tetejét és oldalát is forrásmészkő-sapka borítja). E képződményt a mindenkori folyóvízszinthez igazodó karsztforrások rakták le – mai, lépcsőzetes helyzetük tehát szépen igazolja a hegységek szakaszos emelkedését, illetve a folyómeder bevágódását. A hegyoldalakba mélyülő barlangokban ekkor már az ősember is felbukkant; a híres vértesszőlősi ősember – a mindel jégkorszakban – a barlangi medve és a mamut kortársa volt.
K. D.
