Vulkáni és karsztos hegységeink mai formakincse
Vulkáni és karsztos hegységeink mai formakincse
A vulkáni hegységek sorát nyugaton a Visegrádi-hegység és a róla csak a Duna pleisztocén bevágódásával (a Dunakanyarral) leválasztott Börzsöny nyitja meg. E viszonylag rövid idő – néhány millió év – alatt felépült hegységekben többen óriási, egymásba épült vulkáni üstök (ún. kalderák) maradványait vélik felfedezni. A legépebb vulkáni mélyedés a Magas-Börzsöny hosszúkás "udvara". Vannak, akik "beszakadásos" vagy "robbanásos" kaldera, mások egyetlen kráter maradványát látják benne; a ma ismert, ilyen méretű vulkánok azonban – változatos működésükkel – bonyolultabb eredet mellett szólnak (érdemes összevetni a börzsönyi udvart például az alakját tekintve hozzá igencsak hasonló, hargitabeli Kakukk-heggyel).
A nyugati részén a Naszály és más kiemelt mészkőrögök fémjelezte "karsztos", keleten "vulkáni" Cserhát – mint a nevek is mutatják – kőzetanyagában változatosabb szomszédainál. Jórészt dombsági térszíne ráadásul talányos földtörténeti múltat takar: a tűzhányók lepusztulását vagy nem követte kiemelkedésük, vagy – ami sokkal valószínűbb – itt csak tufarétegek lerakódásával és (a kőzetekben uralkodó feszültségviszonyok miatt) csupán szubvulkáni kőzettömegek felnyomulásával számolhatunk. Ez utóbbiak kipreparálódott maradványai alkotják ma a Cserhát jellemző felszínformáit: a várakat hordozó hasadék- és kürtőkitöltéseket, s teléreket. A legmagasabb, 729 méteres Karancs például egy oligocén üledékeket felpúpozott, később belőlük "kihámozódott" ún. andezitlakkolit.
A legnagyobb tömegű, elhúzódó tűzhányótevékenység felszínre hozta vulkáni kőzetanyag – főleg andezit – a Mátrát építette fel. Óriási rétegvulkánjának központi gerincét, amely a legmagasabb csúcsokat (Kékes, Galya-tető stb.) hordozza, korábban egy déli részén mélybe zökkent félkalderának tekintették; ma inkább miocén szerkezeti mozgások – vízszintes eltolódások – segítségével kiegészíthető vulkáni (kaldera?) peremről beszélnek.
A Bükkalját felépítő riolitot a legkeletibb, talán legvadregényesebb, az Eperjes-Tokaji-hegység déli részeként Tokaji- (turistatérképeken Zempléni-) hegységnek nevezett vulkáni területen is megtaláljuk. E hegység egyrészt lemeztektonikailag igen talányos, észak-déli lefutásáról, méginkább azonban változatos kőzeteiről ismert. Nemcsak a fő tömegét alkotó andezitek, dácitok, riolitok fontosak, hanem az értékes perlit, kaolin és a többnyire riolitban rejlő zeolitásványok is. A különböző vulkáni kőzetek itt nem néhány nagy, hanem sok kis kitörésközpontból származhattak; általában kürtősoros hasadékrendszerről beszélnek, ami érdekes ellentétben áll északi része, a hasonló korú Szalánci-hegység kisszámú, nagyméretű tűzhányóival.
A szigettengert alkotó, lealacsonyodott északi-középhegységi területek a pliocénban, a pleisztocénban fokról fokra kiemelkedtek. Az emelkedés és az éghajlatváltozások – a hegylábfelszín- és völgyképződés, a pleisztocénban igen hatékony fagyaprózódás vagy a csuszamlásos folyamatok mellett (amelyek egyaránt döntő szerepet játszottak például a vulkáni formakincs átalakításában) – mindenekelőtt a karsztos lepusztulásfolyamatok felerősödésében nyilvánultak meg. A karsztosodás a felszínen, főként a Bükkbeli Nagy- és Kis-fennsíkon kialakult változatos, víznyelők, töbrök, uvalák alkotta karsztformakincsről – már a pliocéntól kezdve – egyre inkább a mélybe helyeződött: a barlangrendszerek, zsombolyok leghosszabbjai, legszebbjei az Aggteleki-karszt és a Bükk mélyén alakultak ki. Ezzel egy időben a Bükk peremi üregrendszerének azon része, amely a gyors kiemelkedés folytán szárazzá vált, a jégkorszak fagyaprózódása folytán változatos rombarlangokká, járatroncsokká pusztult.
K. D.
