Meleg- és hidegkorszakok az elmúlt kétmillió évben
Meleg- és hidegkorszakok az elmúlt kétmillió évben
A miocén, majd a pliocén kor mainál hol csapadékosabb, hol szárazabb (némelyek szerint akár félsivatagi) éghajlatát a "jégkorszak"-ként ismert pleisztocén (magyarul valójában jégkor) követte. Ez – több mint 2 millió évvel ezelőtt – először még a mainál is melegebb, csapadékosabb korszakkal kezdődött. Váltakozó lehűlések, felmelegedések után csupán az utolsó egyharmadát uralták valódi jégkorszakok. A tényleges lehűléseket azonban ekkor is mindig felmelegedések tagolták – akár a mainál is magasabb évi középhőmérséklettel.
A "hideg pleisztocénnek" is nevezett utolsó lehűléssorozat alatt a mai Magyarország földjét sosem borította jég. A hegységkeret gátat emelt az Észak-Európa felől előrenyomuló belföldi jégtakaró elé (a Kárpátoknak is csak a legmagasabb részei voltak eljegesedve); a mi domborzatunkat a periglaciális (jégkörnyéki) területekre jellemző folyamatok vonták – nem lebecsülendő – uralmuk alá.
A valódi jégkorszakok (glaciálisok) idején évi középhőmérsékletünk akár fagypont alá, -2-3 °C-ig is lesüllyedhetett, azaz jó tíz fokkal hidegebb volt a mainál. (A januári középhőmérséklet olykor a -15 °C-ot is elérte!) A négy legjelentősebb lehűlést – az Alpokban felismert eljegesedésekről – günz, mindel, riss, würm, a belföldi jégtakaró előrenyomulása alapján pedig – a Német-lengyel síkságon – pre-elster, elster, saale, vistula glaciálisnak nevezzük. Az utolsó glaciális, a würm mintegy 75 ezer éve kezdődött, és 10-15 ezer évvel ezelőtt ért véget; egy átmeneti korszak, az ún. későglaciális – a maga sajátos növénytársulásával (a magcsákóról – egy boglárkaféléről – elnevezett, hidegtűrő Dryas-flórával) – már a holocénba vezetett át.
A holocén (jelenkor) éghajlatának változásait a virágpor- (pollen-)elterjedési vizsgálatok, a légköri radiokarbon (C14-)mérések és más módszerek segítségével ma már meglehetősen jól ismerjük. A kisebb-nagyobb lehűlések és felmelegedések sajátos növénytársulások kialakulásához vezettek, amelyekkel egy-egy nagyobb terület is – esetünkben Közép-Európa – jól jellemezhető.
A későglaciális korszak tundra-, majd tajgaszerű növényzetét Kr. e. 6-8 ezer körül – a mainál még négy-öt fokkal hűvösebb, viszonylag száraz, ún. preboreális korszakban – középhegységeinkben fenyvesek, nyíresek, alföldjeinken mezőségek váltották fel. Az egyre melegedő s szárazodó boreális korszak éghajlata már mogyoróval teli lomberdőket éltetett, az alföldek mezőségeit pedig meleg homokpuszták tarkították. 4-5 ezer éve a még melegebb, viszont csapadékosabb atlantikus korszak vette kezdetét. A mainál vagy öt fokkal magasabb évi középhőmérsékleten ekkor már nemcsak a hegyvidékeken, de alföldjeinken is kevert tölgyerdők terjedtek el; az Alföld szépséges tatárjuharos, gyöngyvirágos lösztölgyeseiből mára sajnos csak mutatóba maradt. 2-3 ezer éve az egyre csapadékosabb éghajlat jelentősen hűvösebb lett. Ez volt a szubboreális korszak, amely a hegyvidékeken bükkösöket, az alföldeken gyertyánnal, bükkel elegyes tölgyeseket és – a mára csak foltokban fennmaradt őslápok elődjeiként – lápokat éltetett. Kr. e. 500 körül – a szubatlanti korszak kezdetén – a bükk visszaszorult a hegyekbe, az alföldi tölgyeseket sztyeppfoltok tagolták. Alföldünk honfoglalás kori ligetes mezőségei csak később, a mezőgazdasági művelés nyomán szorultak vissza; az erdők pusztulása különösen a török hódoltság alatt gyorsult fel.
MAGYARORSZÁG ÉVI CSAPADÉKELOSZLÁSA
Téli táj Dunabogdány mellett
Ősz a Gutin-hegységben
