Ércképződés a jurától a miocénig
Ércképződés a jurától a miocénig
Ércnek nevezzük azokat a kőzeteket, amelyeknek gazdaságosan kinyerhető fémtartalmuk van. Az érc tehát nem annyira tudományos, mint inkább gazdasági – ilymódon mindig változó érvényű – fogalom. Évezredekkel ezelőtt még nyomnyi mennyiségű ércet is kitermeltek – így még ha a felszínen bányászkodtak is, rendszerint nem csúfították el vele a környezetet. A mi ércbányászatunk, bármily meglepő, úgyszintén egészen a bronz- és vaskorig nyúlik vissza. Ekkoriban már bányászták ugyanis a Kőszegi-hegység Szent Vid-hegyi településén az ottani palás kőzetekben rejlő színesérceket; réz-antimon ötvözetük messze földre eljutott. Az igazán persze csak a középkorban megélénkülő bányászat már az Északi-középhegység vasércét, színes- és nemesérceit is kiaknázta, és a sor a múlt század végén-e század elején a mangánnal, a bauxittal, később az uránnal teljesedett ki. Sajnos a fejtés legtöbbször mértéktelenül és rabló módon folyt. Gödrök és meddőhányók csúfítják el a tájat (utóbbiakból ma közel háromezer van); a bauxit- és a szénbányászat a karsztvízsüllyesztésről vált hírhedtté, gazdaságosan fejthető vasérc- és színesércvagyonunk pedig – a már jóval korábban elfogyott arany és ezüst után – mára lényegében ki is merült. Igaz, a bányászat csupán azokat a szükségleteket elégítette ki, amelyeket az ipari civilizáció diktált az egyre inkább fogyasztói társadalomnak. Hogy azután (például az ötvenes évek iparosító hevében) miféle igények voltak is ezek, az már más kérdés.
Vasércet az országban – a 80-as évek közepéig – csupán egyetlen helyen, Rudabányán bányásztak. Az egykori királyi bányaváros a középkorban még rezéről és ezüstjéről volt híres; a vasércre csak a múlt század végén irányult rá a figyelem, amikor is a szomszédos borsodi szénnel – nagy hámorokban – megkezdődött a hazai vasolvasztás. A karbonátos vasérctömzsök, ritkábban telérek a Rudabányai-hegység triász mészkövének, dolomitjának repedésrendszerében rejlenek; az ércet a középidő végi vulkánosság forróvizes oldatai, ún. hidrotermái telepíthették a hasadékokba. (Mint jobb minőségű oxidálódott barnavasérc korábban a felszínen, felszínközeiben is előfordult.) Többségében hasonló, vulkáni eredetű a Mecsek egy-két apróbb vasérc-előfordulása is – helyenként vízmosásokban bukkanhatunk mágnesvasérc-rögökre -, a Kőszegi-hegységben viszont az említett Szent Vid-hegy s más apró lelőhelyek átalakult kőzetekben rejlő vasérclencséikről ismertek. A bükkbeli Szarvaskő óceánfenéki eredetű kőzetei között titánvasércet – ún. wehrlitet – is találunk. (Rudabányán a kimerült vasércbánya szomszédságában újabban gipszet kezdtek el fejteni.)
Színesérceink elsősorban az Északi-középhegység vulkáni hegységeiben, főként a Mátra mélyén rejlenek. Legismertebb közülük a felszínközelből már kibányászott recski rézérc, amelyet még az eocén vulkánosságot követő forróvizes oldatok telepítettek az ottani Lahóca-hegy andezitjének repedéseibe. A hegynek az elmúlt évtizedekben talált, mélyebben fekvő rézérckincsét egyelőre még nem bányásszák. A több színesfémet egyszerre rejtő érclelőhelyeink közül Gyöngyösoroszi a legnagyobb (a kitermeléssel szintén a közelmúltban hagytak fel). A föld mélyén itt főként ólom- és cinkércet bányásztak; a telérek kutatása a 18. században lendült fel a híres egri vasműves, Fasola Henrik vezetésével. Gyöngyösoroszi környékének érclelőhelyeinél, ha kisebb is, érdekesebb a nagybörzsönyi (szintén hidrotermális) ércesedés. Itt már a 14. században jelentős ólom- és réz-, főleg azonban arany- és ezüstbányászat folyt; a terület ritka ásványairól és többek között arról híres, hogy innen írta le Kitaibel Pál a tellúr nevű elemet. Említésre érdemes még, hogy kevés színesércet – főként ólmot – a Velencei-hegység eocén andezitjéből és a Mezőföld északnyugati csücskében, a Szár-hegy óidei, kristályos mészkövéből is bányásztak.
Ha nemesfémekre gondolunk, mindenekelőtt Telkibánya kell eszünkbe jusson. Arany- és ezüst kitermelésével ugyanis – mint szabad királyi város – a 14-15. században még a felvidéki bányavárosokkal is vetekedett. Bár az ötvenes években újra megkutatták forróvizek telepítette ércteléreit, ma már jobbára csak a gyűjtők keresik fel ritka ásványaiért.
A vulkáni utóműködéshez kapcsolódó, földtörténetileg tehát fiatal – de régóta ismert – ércek után következzék most egy idősebb, viszont csak a század elején megismert érc: a bauxit. Az alumínium e rendszerint vöröses színű, "földes" küllemű ércének kialakulása a kréta időszakhoz kapcsolódik, amikor is a kiemelkedett triász mészkőrögök karsztosodó üregeibe szilikátásvány-tartalmú kőzetek málladékaként hordódhatott bele. Mint ilyen, ún. karsztbauxit, szinte valamennyi mészkőhegységünkben előfordul; de a cserháti és a már kibányászott villányi-hegységi előfordulásainál jóval tömegesebbek a dunántúli-középhegységi lelőhelyei (Gánt, Iszkaszentgyörgy, Fenyőfő, Halimba, Nyirád stb.). Itt a már kitermelt, felszíni vagy felszínközeli érctelepekről napjainkban a bányászkodás egyre inkább a mélybe hatol; ám amilyen érdekesek a felhagyott bányák feltárta trópusi őskarsztok, olyan szomorú látványt nyújtanak az óriási bányagödrök, a hányók. A mélybányászkodás katasztrofális következményéről, a karsztvízsüllyesztésről korábban már tettünk említést.
A szintén dunántúli-középhegységi mangánércet a múlt század végétől bányásszák. Ez a jura időszaki mélytengerben valószínűleg hévforrásokból kiváló vagy gumókként kicsapódó, üledékes eredetű érc, akárcsak a bauxit, gyakran hordódott karsztos üregekbe.
A Velencei-hegységben és a Balaton-felvidéken több helyen mutattak ki uránércet. Ezek azonban jelentőségüket tekintve eltörpülnek a mecseki urán mellett, amely a perm időszak legvégén, a variszkuszi hegységek lepusztulásakor halmozódhatott fel folyóvizek lerakta vöröshomokkőben. Az urán vékony érczsinórjait az ötvenes években szovjet közreműködéssel (és ennek megfelelő titoktartással) kezdték el bányászni; dúsításra mindjárt ki is szállították.
Bauxitbánya meddőhányója Gánton
)
MAGYARORSZÁG ÁSVÁNYI NYERSANYAGAI (nagyítható)
