Környezetünk mai állapota
Környezetünk mai állapota
Környezetvédelmünk "történelmének" e rövid felvillantása után tekintsük most át környezetünk mai állapotát: vegyük sorra természeti kincseink azon részét – az előző oldalakon bemutatott vizeink mellett -, amelyet a legnagyobb veszély fenyeget. Nemzeti vagyonunk legértékesebbnek ítélt kincse a termőföld. Mai országterületünknek annak ellenére is több mint háromnegyede művelés alatt áll, hogy a városok növekedése, az ipar, a bányászat, a vízépítés közel félmillió hektárt elvett belőle. Mezőgazdaságunk legfőbb veszedelme tehát nem a termőföld hiánya – hanem a jórészt saját maga előidézte talajpusztulás. Talajaink több mint felét a legkülönbözőbb tényezők károsíthatják (l. az ábrán). A legsúlyosabb közülük a savanyodás, amelyet mindenekelőtt a túladagolt nitrogén- és szuperfoszfát-műtrágyázás, illetve a légköri savas ülepedés és az ipari hulladék okoz. A hegységi, dombsági térszíneken talajaink jó egyhatodát szél- és vízerózió pusztítja, főként az ésszerűtlen (például teraszozás nélküli) talajhasználat, a hibás vetésszerkezet, no meg a kis parcelláknál "gazdaságosabb" hatalmas táblák következményeként. Mindenhol gyakori a talajszerkezetnek a túl nehéz gépek okozta leromlása. Alföldi területeinket – a lecsapolások és a számos helyen rosszul megvalósított öntözés hatására – egyötöd részben szikesek borítják; típusuktól függően az alagcsövezés vagy (mint a savanyú talajoknál is) a meszezés segíthet rajtuk. Utoljára, de nem utolsósorban a talajszennyezést kell említenünk; ez részint a hiányos és rossz szennyvízkezelés folyománya, részint a szemétlerakásból és a különféle veszélyes hulladékokból származik.
Országunkban (mint másutt is) egyre több az újrahasznosíthatatlan vagy – megfelelő technika híján – szétválogatatlan hulladék. A termelésből származó hulladék mennyisége évente mintegy 100 millió tonnára (!) rúg, és ehhez még hozzájön egyötödannyi lakossági hulladék (mintegy két és fél ezer községi lerakóhely ráadásul nem felel meg az előírásoknak). Az összesen 120 millió tonnának csupán kétötödét hasznosítják újra.
Évente mintegy ötmillió tonnányi a főként kőolajgyártásból, vegyiparból származó veszélyes hulladék. E mennyiségnek körülbelül 60%-a tárolókban elhelyezett (a bauxitgyártás melléktermékeként keletkező) vörösiszap; a többit vagy "átmenetileg" helyezik el, vagy ártalmatlanítják, vagy pedig elégetik. A hulladékokból mintegy 150 ezer tonna olyan, hogy feltétlenül el kellene égetni. Jelenleg azonban, bár a kisebb égetőkön és a már működő dorogi égetőművön kívül épül egy Rudabányán is – egyet meg a Baranya megyei Garéba terveznek -, a kapacitás egyelőre csak egyharmada a szükségesnek, ráadásul meg kell birkóznunk a Szovjetunióba már nem visszaszállítható atomhulladékkal is. A hulladékégetők, valamint az atomtemetőnek javasolt (szerencsére elvetett) Ófalu körüli aggodalmak egyszersmind a szélesebb közvélemény figyelmét is ráirányították az ipari társadalom és a demokrácia közötti ellentmondásra (miért éppen itt vagy ott létesítsék e veszélyzónákat). Ezt az egyre súlyosabbá váló problémát még a "fejlettebb" országok is legfeljebb elodázhatják veszélyes hulladékaik (nem különösebben etikus) exportjával.
A levegőszennyezésben nálunk is legnagyobb szerepet játszó kén- és nitrogénvegyületeknek majdnem fele német, lengyel, cseh, szlovák, sőt olasz területekről, az uralkodó szelek szárnyán érkezik. Hasonlóképpen, itthon kibocsátott légszennyezőinknek közel háromnegyede elhagyja az országot. A legfontosabb légszennyezőknek, a nitrogén- és kén-dioxidnak meg a pornak, koromnak a koncentrációja az országterület ma már több mint 11%-án lépi túl a megengedett szintet. A levegő (meg az esők) savasodásáért elsősorban felelős nitrogén- és kén-dioxidnak az elmúlt évtizedben szerencsére – főként a fűtés korszerűsítésének köszönhetően – sikerült megállítanunk a koncentrációnövekedését (lásd az ábrán), ami a 70-es években Budapesten már rendszeresen szmogot idézett elő (a legveszélyesebb kén-dioxid-szint 1970. január 21-23-án alakult ki). Az utóbbi években azonban a javulás megtorpant: a közlekedés (és részben a gázfűtés) túlzott növekedése nemcsak ezért, hanem – a városi gépjárműforgalom esetében – az ólomszennyezésért is felelős. Budapest nagy forgalmú útjain a szénhidrogén-vegyületek mennyisége gyakran már több mint ötszöröse az amerikai egészségügyi határértéknek.
Jórészt a közlekedés az oka a városi ártalmak egyik legközvetlenebb megnyilvánulásának is: a zajnak. A városi lakosságnak mintegy 60-70 százaléka panaszkodik a zajra – de az országos átlag is több mint 50% -, és az emberek 30%-át a gépkocsik álmukból is felébresztik.
Mészkőbánya a Pilisben. A mész- és cementgyártáshoz az országban évente 5-6 millió tonna mészkövet bányásznak ki
Erősen légszennyezett területek
K. D.
