Apró felszínformákban gazdag síkságaink
Apró felszínformákban gazdag síkságaink
Országunk területének jó háromnegyedét – mint említettük volt – alföldi síkságok fedik, amelyeknek ráadásul több mint fele igen kis lejtéskülönbségek jellemezte tökéletes sík. Az Alföld és a Kisalföld ma legnagyobbrészt művelt terület; a természetes ligetes mezőség tölgyesei csak hírmondónak maradtak meg.
Újharmad- és negyedidőszakban megsüllyedt, "fiatal" alföldjeinket földtörténetük tanúbizonysága szerint – szinte a történelmi időkig keresztül-kasul járták a folyóvizek, s jó egyharmadukon egészen a múlt század végéig a víz volt az úr. Így nem meglepő, hogy java részüket – elfedve vagy a felszínen – vastag folyóvízi hordalék borítja, s majdnem felük ma is alacsony és magas ártéri síkság. Az ártér kifejezés ma már jobbára csak a folyóhoz viszonyított szintre utal, hiszen az árvízmentesítő gátak az árvizek terét alaposan beszűkítették. Az iszapos, homokos hordalékkal fedett alacsony ártér (avagy hullámtér) szintjéből csupán néhány méterrel emelkedik ki a magas ártér. A "magasítás" elsősorban az ún. folyóhátaknak, vagy a belőlük összeolvadt övzátonyoknak köszönhető. E változatos szemcseméretű hordalékból felépített felszínformákat (amelyekből a Berettyó és a Körösök vidékén még pleisztocén végiek is megmaradtak) a hordalékkúpjaikon vándorló folyók kanyarulataik belső oldalán építik. Mivel már a történelmi időkben is csak ritkán kerültek víz alá, teret és menedéket nyújtottak alföldi településeinknek. A folyóhátak sok helyütt mocsaras, lápos, vizenyős területeket rekesztettek el. Így jött létre többek között az Ecsedi-láp, a Rétköz és a Bodrogköz jó része vagy a Tiszántúli Sárrét. A folyóhátak között, mögött az alacsony árteret természetes úton vagy mesterségesen elzárt holtágak, feltöltődő morotvák élénkítik. Ilyen táj a Hortobágy is egy korábbi Tisza-kanyarulat folyóhátjainak védelmében. A Kisalföldön az alacsony és a magas ártér a Duna fiatalabb hordalékkúpját tagolja. A kavicsos hordalékanyag és a Rába hordalékkúpsíksága itt is vizenyős területet rekesztett el: a Hanságot.
Alföldjeink következő "emeletei" az árvizektől megkímélt, általában idősebb szintek lösz, homok vagy mindkettő borította hordalékkúpjai. Közülük viszonylag alacsonyabb, síksági hordalékkúp például a homokkal fedett Duna-Tisza közi hátság és Nyírség (lásd alább); magasabbak náluk az általában hegylábfelszínre települt, hegységelőteri hordalékkúpok, például a nyugat-magyarországi kavicstakaró vagy a mátra- és bükkalji hordalékkúpok.
A finom szemcséjű löszt – mint említettük – a pleisztocén hideg, száraz korszakaiban rakták le a szelek a Kárpát-medencében (ún. típusos lösz). Azóta viszont anyagát a víz, a szél áttelepíthette, más laza üledékekkel össze is keverhette. A legvastagabb, több tíz méteres lösz a Dunántúli-dombság felé átmenetet jelentő Mezőföldet borítja (a Dunántúli-dombságban Külső-Somogy vagy a Szekszárdi-dombság löszét érdemes említeni), de a Hajdúháton vagy Bácskában is – jó tízméteres löszlepellel találkozunk. Kiváló mezőségi (csernozjom-)talajainkat a lösznek köszönhetjük: legjobb búzánk terem rajta.
Futóhomokkal fedett hordalékkúpjaink hazai tájaink külön ékességei. Az eredetileg folyóvíz szállította homokot a pleisztocén végének szárazabb korszakaiban – amikor a hordalékkúpok felszíne nemcsak árvízmentessé, de növényzettelenné is vált – a szél hozta mozgásba.
Futóhomok és változatos homokformák – parabolabuckák, garmadák, szélbarázdák stb. – képződtek, amelyeknek tekintélyes része annak ellenére is megőrződött, hogy később újra folyóvízi erózió pusztította őket. A legnagyobb (ma már persze félig vagy egészen megkötött) futóhomokterület a Duna-Tisza közi hát, meseszép ősborókás bugaci homokbuckáival; a legváltozatosabb viszont a Nyírség hordalékkúpja, s említésre érdemes Belső-Somogy és a Bodrogköz is.
Rétegvulkáni feltárás Sámsonháza mellett, a Cserhát keleti peremén
Töbörsor a karsztformákkal ékes Bükk-hegység Nagy-fennsíkján
