A nyári lúd, a vetési lúd és a nagy lilik
A nyári lúd, a vetési lúd és a nagy lilik
Egyetlen fészkelő lúdfajunk a nyári lúd (Anser anser), a házi libafajták őse. Tollazata szép szürke, ezért az Alföldön szőke libának is nevezik, csőre és lábai hússzínűek. Hangja az ismert gágogás, pontosan ugyanaz, amit a faluszéleken hallhatunk a csapatokban legelő leszármazottaktól, a fehértarka házi libáktól.
A nyári lúd vonuló madár, november végén, december elején indul útnak, de dél-európai és észak-afrikai telelőhelyeiről már februárban visszaérkezik. A párok egész évben összetartanak. A tojó márciusban a nád között épült nagy fészkén kezd kotlani 5-6 fehér tojásán. A gúnár a közelben őrködik, és minden közelgő veszélyre nyomban figyelmezteti párját. A négy hét múlva kikelő kislibákat közösen vezetik. Egymás után, igazi libasorban úsznak a vízen, vagy gyalogolnak a parti legelő harmatos füvében. Amíg a kicsinyek a fűszálakat csipdesik, a két öreg madár kinyújtott nyakkal őrködik a biztonságuk felett. A fiatalok a nyár derekán már repülnek, ettől kezdve az összeverődött nyári lúd családok csapatokban járják a legelőket, később a kukoricatarlókon is megjelennek.
Szeptember végén tűnnek fel a tundrák felől érkező libák első szabályos V betűi. A vetési lúd (Anser fabalis) inkább a Dunántúlon látható nagyobb számban, a nagy lilik (Anser albifrons) az Alföld tágas legelőit kedveli. Napközben kisebb-nagyobb csapatokban legelnek, alkonyatkor pedig a vízre húznak, ahol az éjszakát töltik. A nagy gyülekezőhelyeken, például a tatai Öreg-tavon, a Velencei-tó menti Dinnyés-Fertőn vagy a Hortobágy nagy halastavain több tízezer nagy madár is együtt éjszakázhat. Reggel egyszerre kelnek fel, nagy gágogással keringenek egy ideig a víz felett, majd csapatokra szakadozva elindulnak a táplálkozóterületek felé.
Egyetlen fészkelő lúdfajunk, a nyári lúd, példás családi életet él
