A hörcsög, a pockok és a földikutya
A hörcsög, a pockok és a földikutya
A hörcsög (Cricetus cricetus) vörhenyesbarna, fekete és fehér színeivel kifejezetten tarka állat, a mezőgazdasági területeken helyenként nagyon gyakori. Téli álmot alszik, de időnként felébred és táplálkozik, ezért nagy készleteket halmoz fel a föld alatt. A tarlókon talált kukorica- és búzaszemeket, krumplit, hagymát és gyökérdarabkákat a pofazacskójában szállítja haza. Éjszaka jár táplálék után, a nappalt föld alatti vackában tölti. Találtak már hörcsögkamrát, ahol 15 kilónyi krumpli, gabona és más élelem volt felhalmozva.
Minden egyes hörcsögnek külön föld alatti lakása van, nőstény és hím csak a párosodáskor viseli el egymást. A vemhességi idő 19-20 nap, egy-egy nőstény évente 2-3 alkalommal 5-12 kölyköt ellik. A fiatalok egy hónapos korukban önállóak, a nőstények tízhetesen már párosodhatnak, és kölyköket hozhatnak a világra. Egyébként minden hörcsög mogorva, magának élő állat. Ha sarokba szorítják, szembeszáll ellenségével, két hátulsó lábára emelkedik, fúj, a fogait csikorgatja, majd felfújja a pofazacskóit, ezáltal a feje nagyobbnak látszik és előtűnnek élénk színei is. Ha menekülni már nem tud, akár az embernek is nekiugrik.
A pézsmapocok (Ondatra zibethicus) igazi hazája Észak-Amerika, Európába betelepítés útján került. Legalább kétszer akkora, mint a vízi pocok, bundája barna, pikkelyes farka oldalról lapított. Súlya elérheti a másfél kilogrammot. Kedveli a gazdag növényzetű tószegélyeket, a széles kanálisokat és a folyók holtágait. Óvatos állat, ember közeledtére nyomban a vízbe veti magát. Hátulsó lábaival és evezőnek is használt farkával kitűnően úszik, és akár 10 percig is bírja odalent levegővétel nélkül. Tápláléka főként növényi eredetű, de kagylókat és csigákat is fogyaszt. A nád között növényrészekből terjedelmes várat emel.
A házi egérnél jóval nagyobb, barna bundájú rágcsáló a vízi pocok (Arvicola terrestris). Kanálisok, tavak, csatornák, folyók mentén telepszik meg, de belátogat a közeli kertekbe is, ahol érzékeny károkat okozhat. Különösen a zöldségféléket rágcsálja. A mezei pocok (Microtus arvalis) a művelt területeken mindenütt gyakori, de különösen a 3-4 évenkénti túlszaporodási (gradáció) idején van rengeteg belőle. Ilyenkor például a lucernatarlókon lyuk lyuk mellett sötétlik, és a szürkésbarna, zömök rágcsálók nappal is a felszínre jönnek. A gradáció idején az ivararány a nőstények javára tolódik el, és miután a fiatalok már néhány hetes korukban maguk is vemhesek lehetnek, viszonylag nagyon rövid idő alatt túlontúl elszaporodhatnak.
A hasonló nagyságú, de vörhenyes bundájú erdei pocok (Chlethrionomys glareolus) nevének megfelelően a fák között él. Ügyesen kúszik az ágakra is, de főként az avarban látjuk. Földi lyukban tanyázik, és jó makktermés idején szintén túlszaporodhat.
Hazánk legritkább, a kipusztuláshoz közel álló rágcsálója a földikutya (Spalax leucodon). A hörcsögnél kisebb állatnak természetesen semmi köze a kutyákhoz, igazi rágcsáló. Bundája felül vörhenyesbarna, a hasi része szürke. Akár a vakond, egész életét a föld alatt tölti. Szemei csökevényesek, a bundája alatt nem is láthatók, fülkagylói hiányoznak, nincs farka sem. Fél évszázada az Alföldön még viszonylag gyakori volt, napjainkban Hajdúbagos határában rezervátumot kellett létesíteni megmentésére. Föld alatti alagútjainak teljes hossza a száz métert is meghaladhatja. Zöld növényi részekkel, hagymákkal él. A kiszemelt növényt alulról, a földben ásva közelíti meg, és erős fogaival rántja le magához. Nem nagyon szapora, a nőstények kb. négyheti terhesség után évente csak egyszer ellenek, 1-4 kölykük van. A földikutya hazánkban a fokozottan védett állatfajokhoz tartozik.
S. E.
