Vízi növényzet Magyarországon
Vízi növényzet Magyarországon
Hazánkban a nagyobb folyók (Duna, Tisza, Dráva) elhagyott holtágai, állóvizű morotvák, a tavak (Balaton, Velencei-tó, Fertő-, Baláta-tó), a szikesedő állóvizek, az árkok, csatornák, patakok, láp- és mocsárvizek igen változatos termőhelyi lehetőségeket nyújtanak egy sokszínű vízivilág kialakulására.
A hínárnövényzet a vízi életmódhoz alkalmazkodva gyakran igen eltérő a szárazföldön élő növényektől. A békalencsék pl. parányi, néhány mm-es, vízen úszó tutajok. Hiányzik a gyökerük, nincs színes virágszirmuk, összesen egy porzójuk és egy termőlevelük maradt meg. Hasonlóan csökevényes és még kisebb békalencseféle a Föld eddig ismert legkisebb növénye, a vízidara. Parányiságát neve is kifejezi. Ezek az apró növénykék a madarak és más vízi állatok takarmányai és szinte az egész világon elterjedtek, mert a vízimadarak lábára, tollazatára tapadva, azokkal messze jutnak.
Ugyanakkor ki gondolná, hogy e kis növények közeli szárazföldi rokona például a kedvelt lakásdísz, a több méteres, kúszó filodendron, vagy a Föld egyik legnagyobb (2 méter) virágzatú növénye, a szumátrai óriás kontyvirág és a menyasszonyi csokrokból jól ismert kála, más néven tündérkonty.
Amikor a Balatonban fürdünk, általában megriadunk, ha lábunk hínárba akad. Pedig ezek éppolyan ártalmatlan növények, mint amikor gyermekláncfű vagy százszorszép között sétálunk a réten. A két leggyakoribb balatoni hínár, amivel már mindenki találkozott, a hínáros békaszőlő és a füzéres süllőhínár. Előbbi zöld, széles, szárölelő levelű, utóbbi pirosló, hajszálvékonyan szeldelt levélörvökkel.
Talán a legérdekesebb hínárnövények a rovarfogó vagy rovaremésztő rencék. Úszó, sallangos leveles hajtásaik a vízbe merülnek, csak sötétsárga sarkantyús virágaik nyúlnak karcsú szálon magasan a víz fölé. Egy-egy víz alatti levelükön 10-20 darab, 4-5 mm átmérőjű csapófedeles, áttetsző, hólyagszerű képződmény fejlődik. Ezekkel a csapdákkal fogják meg az apró vízi állatokat, pl. bolharákokat, s emésztő folyadékukkal szétroncsolják, majd felszívják a lebomlott nyersanyagot.
Elfelejtett hínárnövény a sulyom, pedig a század elején, különösen a folyóközeli településeken úgy fogyasztották, mint az édes gesztenyét. Talán ezért is ritkult meg oly nagyon. A folyók holt ágaiban, különösen a Tisza morotváiban tömegesen fordult elő. Víz színén úszó levélrózsáival helyenként még ma is beteríti a víztükröt. Kétféle levele van. Deltoid alakú úszóleveleit úszóhólyag tartja a víz színén, sallangos levelei a víz alá merülnek. Az iszapban gyökerezik. Makkszerű termésén szúrós szarvacskák vannak. Benne jóízű, tápláló, gesztenyeszerű mag. Pörkölve, sütve, főzve ették. Óriási fűzfakosarakban a piacokon árulták. Ma már sehol nem árulják, s hazánkban nem is nagyon ismerik. A trópusi Afrikában is előfordul. Valószínűleg a több ezer évvel ezelőtti melegkor maradvány (reliktum) növénye Magyarországon.
A vizes, mocsaras helyeken kialakult egy érdekes növénytársulás, a zsombéksásos és abban él egy ritka, szép, ősi növény, a vidrafű. A mocsárból, lápból kiemelkedő növények alkotta halmokat nevezzük zsombéknak.
A zsombék eredetileg a zsombéksás oszloposan növő és esetenként a víz fölé másfél méterre is magasodó gyepe. Gyakran egy méter átmérőjű halmokat alkot. A zsombéksásnak ugyanis nincs föld alatti úszó hajtása, tarackja, mint más sásoknak, vagy pl. a nádnak. Az új hajtások ezért nem futnak szét, hanem közvetlenül egymás mellett nőnek, egy-egy tömött csomót, "zsombékot" alkotnak. A zsombékok vízben állnak, olyanok, mint a járókövek. Egyikről a másikra lépve lehet átlábalni a mocsár vizén. Ez a növényzet annyira jellegzetes, hogy idegen nyelven is a zsombék névvel (szóval) illetik.
A zsombékok közötti nyílt vizű mélyedésekben, az ún. semlyékekben, rendszerint dús növény- és változatos állatvilág él. A vízimadarak legbiztosabb fészkelő- és búvóhelyei a zsombékosokban és a sűrű nádasokban vannak. A vidrák is szívesen élnek ezeken a sekély, édesvizű helyeken, s talán ezért kapta a semlyékek ősi növénye a vidrafű nevet. Nagyon szép, halvány rózsaszín, törékeny rojtos-szakállas szirmait tavasszal bontja. Levelei óriási háromlevelű lóheréhez hasonlatosak. Az ókor óta gyógynövényként ismerik és használják, ember és állat számára. Szárított virágját keserű, nyugtató teakeverékbe teszik, láz- és idegcsillapítónak is használják. Kitűnő étvágygerjesztő és igen régóta alkalmazzák gyomor- és bélbántalmak ellen is. Csak a semlyékek tiszta, szennyezetlen vizében tud élni. Nagyon megritkult, védett növény. Ma már leginkább csak a szigorúan védett területeken tudott fennmaradni, mert több okból is veszélyeztetett. Igen régóta gyűjtik gyógynövénynek. Ha termőhelyeit lecsapolják vagy az elszennyeződik, a növény kipusztul.
A zsombékos az ember számára nehezen megközelíthető terület. Csónakkal járhatatlan, s ahhoz igencsak ügyesnek kell lenni és jó terepismerettel rendelkezni, hogy zsombékról zsombékra ugrálva, vízbe esés veszélye nélkül, messzire jussunk.
Álló- és lassan folyó vizek veszedelmes hínárja az átokhínár. Ma már, a vízkezelés, vízgondozás hatására nincs jelentősége, de amikor először megjelent Európában, sok gondot okozott. Nem őshonos növény hazánkban. Észak-Amerikából került más vízinövényekkel együtt véletlenül Európába, illetve legelőször Írországba a múlt század elején. Onnan terjedt el néhány évtized alatt szerte Európában, s 1870 körül már Magyarországra is eljutott. Rendkívül gyorsan szaporodó, terjedő növény. Ahol megjelent, többnyire hamarosan befedte az egész víztükröt. Akadályozta a hajózást, horgászást, halászatot és fürdésre is alkalmatlanná tette a tavakat. A legtöbb helyen igen keserves irtóhadjárattal tudták csak a vizekből visszaszorítani. Akváriumnövénynek is használják, de ott is gyorsan szaporodik. Nálunk sikerült teljesen visszaszorítani, ritkán virágzik és már nem terjed.
Az indiai szent lótusz az iszapban gyökerező, de gyönyörű virágját, leveleit magasan a víz színe fölé emelő hínárnövény
A magas északon, a Lappföldön indiánfejnek hívják az ott élő zsombéksást
