A második nemzedék költői
A második nemzedék költői
Az 1920 után induló, a Nyugattal hol szorosabb, hol lazább kapcsolatban volt költők – közéjük tartozott többek között Török Sophie (családi nevén Tanner Ilona – 1895-1955), Erdélyi József (1896-1978), Bányai Kornél (1897-1934), Fodor József (1898-1973), Sárközi György (1899-1945), Berda József (1902-1966) – nem követték az elődök példáját. Nem akartak a szó virtuózai lenni, nem vonzotta őket az új szabadvers. Az 1930-as évek elejéig – s ez a határ jól érzékelhető mindannyiuk költészetében – általában a kevésbé szélsőséges formák, a természetközelség, a századelő szépségeszményével való szakítás jellemzi művészetüket.
Közülük leghamarabb Szabó Lőrinc (1900-1957) pályája indult. A Debrecenből 18 évesen Budapestre felérkező, bölcsészkarra iratkozó fiatalember a Tanácsköztársaság idején egyetemen tanító Babits Mihály tanítványa, majd barátja lett. Babits segítette a világirodalom megismerésében, a filozófiai gondolkodásban, bevonta a Baudelaire-fordításba. Első két kötete – Föld, erdő, isten (1922), Kalibán! (1923) – ha nyomokban jelzi is a Babitscsal való beszélgetések következményeit, már teljesen kialakult költői világot jelent. Ebben a bukolikus (a. m. pásztorköltészethez tartozó) verscsoportban a természet tárgyai jelennek meg. A holdfény, a fecskék, a denevérek, a dombok, a szeretőjét keresni induló szentjánosbogárka; a pannon ősz, a környezeten áttűnő görög-íz, a fiatalember erotikus képzelete a meghatározó itt. A német expresszionista költők, Erdélyi József szegényember-versei, Nietzsche és Schopenhauer filozófiája motiválja többek között ekkori költészetét.
A Te meg a világ (1932) című kötet jelenti a fordulatot Szabó Lőrinc pályáján. Ebben visszavonja a korábban érvényesnek gondolt, haladásba vetett hitét, úgy ítéli, nem lehet többé megfogalmazni mindenki számára megnyugtató és hiteles világképet. Az emberi lényeg és az emberi kapcsolatok természetrajzát akarva feltárni, a kérdésekig érkezik el. Ki vagyok én? Mi a férfi-nő kapcsolat lényege? Mi az "én" és a "világ" közötti viszony meghatározója? Mindezekre a kérdésekre adható válasz a drámai monológgá átalakult versben jelenik meg (Te meg a világ, Boldogság, Semmiért egészen). A Különbéke-kötet (1936), magába foglalva a híressé lett Lóci-verseket, a gondolati költemények további inspirációját és forrását tárja fel. A később szívesen is, kényszerűségből is sokat és sokfélét fordító Szabó Lőrinc itt az ind eposzok, a buddhizmus és az ókori kínai filozófia példáit idézi. Erre a tényre sokszor a versek címei is felhívják a figyelmet.
Illyés Gyula (1902-1983) sorsa volt talán a legvégletesebb ebből a nemzedékből. Rácegrespusztáról indult, a pusztai cselédsorról; 1921-től Párizsban élt, ahol hamarosan, igaz, szűk körben, számon tartott költő lett, 1926-ban egy modern magyar vers-antológiában az Ady-nemzedék mellett két alkotásával már ő is szerepelt; 1926-ban hazaindult, "népvezér" akart lenni, a "kizsákmányolt, megtiport, megalázott" népet akarta szervezni; ahelyett bekapcsolódott az irodalmi életbe, részt vett majd minden avantgárd lap munkájában; 1927 végétől rövid idő alatt a Nyugat vezető munkatársa, Babits barátja, sokszor helyettesítője lett, a Nyugat megszűnése után pedig ő szerkesztette a formában-emblémában azonos jogutódot, a Magyar Csillagot (1941-1944).
Költői útja is ilyen volt. Párizsban dadaista és szürrealista művészekkel tartott kapcsolatot: Tzarával, Crevellel, Eluard-ral, Aragonnal, Cocteau-val, kötelességből akart "legmodernebb avantgárdista költővé válni", ahogy ő maga írta, hibátlan futurista, konstruktivista versekre készült, felhasználta a szürrealista versmodell lehetőségeit – az automatikus írás, a merész kapcsolások, az "ugráló" képek poétikai rendszerét. Itthon azonban megismerte a német irodalomban kialakult "új tárgyiasság" költészettani hozadékát, az Erdélyi József és mások műveiben felmerülő lehetőséget: a népköltészet formáinak korszerűvé tételét.
A művészi megújulás lehetőségeit túlbecsülő program és a benne feszülő, segíteni akaró "moralista szándék" "furcsa kettősség" lett, amint később egyik tanulmányában megjegyezte ezekről az évekről. Műveiben 1928 után, a Nehéz föld című kötet sikerét követően, szerepversekben, hagyományos dikciójú költeményekben a felfedezésre váró magyar világ tényei villannak föl: a szekér zajától fölrebbenő hajnal, az anya lábánál alvó kisgyerek-önmaga, a negyven évnél tovább cselédeskedő öreg szüle, az írni tanító béres, az ebédtelen dél. Az ekkori verseiben (Öreg béres, Szülőföldem, Dózsa György beszéde a ceglédi piacon, Jön az ősz) a kötetlenebb, lazább sorok, a látszólagos komponálási következetlenség, az új szabad vers néhány jellegzetessége lassan eltűnik, teret hódít az elvontság nélküli konkrét világ. A költő áttért a kötöttebb formákra, ötvözte a korábbi – Kassák- és Füst Milán-emlékeket is idéző – versvilágát a hagyománnyal, a klasszikus magyar poézissel: Fazekas-, Csokonai-, Berzsenyi-, Petőfi-, Arany reminiszcenciákkal (a. m. önkénytelen emlékekkel), a magyar versritmus és a magyar alexandrin sugalmaival.
Az 1930-as évek elbeszélő költeményeiben (Három öreg, Hősökről beszélek, 1933), még inkább a Rend a romokban (1937) kötetben az újfajta retorika, a látomásosság, a szövegből kihallható irónia új versalakzatokat teremt (A kacsalábon forgó vár, Reggeli meditáció, Szállás a békének, Nem menekülhetsz). Az 1930-as évek végére a sokműfajú költő a nemzedék meghatározóan fontos tagja lett.
A Nyugat táborához távolabbról és nem intézményesen kapcsolódó József Attila (1905-1937) első kötetét, a Szépség koldusát a kritika nem méltatta különösebb figyelemre. A költő 19 évesen egy költeményével ugyan bekerült a Nyugatba, inkább azonban a napi sajtó cikkezett róla. A Lázadó Krisztus (1923) című verse miatt istengyalázás okán a törvényszék első fokon nyolchavi börtönre és 200 000 korona pénzbüntetésre ítélte, 1925-ben, a Tiszta szívvel című versének megjelenése után egyik professzora eltanácsolta a tanári pályáról, a Nem én kiáltok (1925) kötet megjelenésekor a szegedi királyi ügyészség "vád-javaslatot" állított össze ellene. 1923-tól 1929 végéig a József Attiláról szóló mintegy száz kritika, ismertetés, hír közül a többség az első fokú ítélettel, a későbbiekre vonatkozó utalásokkal és a "paraszt-költő"-nek gondolt József Attila személyével foglalkozott. A "paraszt-költő" volt a Nincsen apám se anyám (1929) kötetről a Nyugatban megjelent Németh László-kritika egyik visszatérő minősítő megjegyzése is.
József Attila pályájának nyitó éveit nem a verspróbák teszik fontossá. Ebben az időszakban, néhány jelentős alkotás mellett – ilyen például a Tiszta szívvel, a Medáliák és a Klárisok – ritka tudatossággal élt meg a költő egy líra- és tudománytörténeti pillanatot. A szegedi egyetemen, Juhász Gyula .pártfogó közvetítésével ismerte meg a Nyugat első generációjának lírafelfogását, az avantgárd költészetértelmezését; franciaországi tartózkodása során kapcsolatba került Villon és Apollinaire munkáival, szürrealista költőkkel, 1927-ben pedig itthon tapasztalta az új népiesség lehetőségeit. A maga versmodelljének kialakításában azonban nemcsak esztétikai elvei módosulásának, de társadalom- és természetfelfogása változásának is jutott szerep. Eredendő élménye a nagyvárosi szegénység, a bérház, a külváros kiszolgáltatott világa volt, Bécsben, Párizsban megismerte a messianisztikus marxizmus létértelmezését és világmagyarázatát, az 1920-as évek végén mindennek nyoma van költészetében is (Tömeg, Szocialisták), az 1930-as évek elején, miközben elméleti munkáiban Hegel, Marx, Freud, Esztétikai töredék) megkísérelte kidolgozni a marxizmus "embertaná"-t és esztétikáját, szembe került a gondolatrendszerrel is, a mozgalom képviselőivel is; a proletárlét motívumait: az elhagyott telket, a külvárost, a pusztaságot azonban élete végéig felhasználta a kiszolgáltatottság és a létbetaszítottság kifejezésére. Minden kortársánál mélyebb érdeklődéssel szemlélte a természettudományok eredményeit. Az arisztotelészi és newtoni helyébe lépő új világkép, a fizika intellektuális forradalma, a tapasztalás és tudás viszonya, Bergson elmélete, a belső szemlélet ráeszmélő képessége – az intuíció tana -, Croce, a görög filozófusok, az egzisztencialisták, a neofolklorizmus lehetőségei egyaránt foglalkoztatták. Mindennek kimutatható a hozadéka is. Jól jelzi ezt az 1932-es Külvárosi éj, a válogatott verseket tartalmazó Medvetánc (1934), a Téli éjszaka, az Elégia, a Reménytelenül első része, a Lassan, tűnődve, az Óda, az Eszmélet.
Élete utolsó éveiben az identitás-bizonytalanság, a csökkent alkalmazkodási készség, a pszichoanalízis betegség-megfogalmazó mechanizmusa felerősítette lappangó skizofréniáját. Ez egyszerre eredményezte a bűnösség, a bűntudat, az anya- és apahiány, a semmibe taszítottság motívumainak elszaporodását (Kései sirató, Tudod, hogy nincs bocsánat, Talán eltűnök hirtelen), a külső és a belső rend utáni vágy megjelenését (Levegőt! A Dunánál, Már kétmilliárd.
A Nyugat 25 éves jubileumán a Zeneakadémia művészszobájában készült fényképen balról jobbra haladva Bíró hangversenyrendező, Lengyel Menyhért, Ascher Oszkár, Szép Ernő, Erdélyi József, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Babits Mihály, Tóth Aladár, Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes
Dési Huber István: József Attila és Illyés Gyula
Borsos Miklós több kortársművész portréját készítette el. Megmintázta a festők közül Barcsay Jenőt és Egry Józsefet, az írók sorából például Kassák Lajost és Déry Tibort. Szabó Lőrinc vörös márványból faragott képmása 1961-ben készült
