A hangok stílushatása
A hangok stílushatása
Hangjainknak zenei hatása is van – a szavak, a jelentéstartalomtól többé-kevésbé függetlenül is hangulatot képesek ébreszteni. Álom, bazsalikom, lant, csillámlik, költő, zeng, balzsam, délibáb, alélt stb. szavaink kellemes hatásúak, szemben ezekkel: csámcsog, poroszló, bosszú, trehány, puruttya, trutymó, krákog, rikácsol. Ez esetben mindössze arról van szó, hogy a zöngés mássalhangzók és a magánhangzók többségbe kerülvén dallamosabb, kellemesebb az akusztikai hatás; a zöngétlen mássalhangzók, a magas magánhangzók, a mássalhangzó-torlódások kellemetlenebbek. Nagy költőink a hangok zenei hatásával sokat törődtek: "Bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon." (Babits M.) "Ősz húrja zsong / Jajong, busong A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón." (Paul Verlaine, Tóth Árpád ford.)"Fülembe cseng egy kábító, komor szó, / csillagtalan homályos éjidőn. / Ágyam szorít, mint egy fehér koporsó, / ..." (Kosztolányi D.)
Többnyire azonban összefügg a szó jelentése és hangalakja a szépség megítélésében, az általa keltett hangulat érzésében. Vörösmarty sorai: "A vész kitört. Vérfagylaló keze / Emberfejekkel labdázott az égre, / Emberszívekben dúltak lábai." a jelentéssel együtt a hangalakban is felidézik a rettenetet, míg Arany az egyébként lüktető, drámai V. Lászlóban egy pillanatnyi idillt teremt: "Lágyan zsongó habok / Ezer kis csillagot / Rengetnek a Dunán."
Legerőteljesebb a hangutánzó és hangulatfestő szavak stilisztikai hatása, melyek eleve erre a célra "születtek": "Lomha földi békák szanaszét görögnek, / Csapong a denevér az ereszt sodorván, / Rikoltoz a bagoly csonka régi tornyán. (Arany J.)
Táblázatunk szemlélteti, hogy a magyar szókincs szavai e meghatározó jellegzetességek alapján milyen szófaji kategóriákba sorolhatók be, s ennek megfelelően milyen a mondatbeli viselkedésük. Természetesen ez is elvont, nyelvtani rendszerezés, ami jó közelítéssel összefoglalja és jellemzi nyelvi elemeink beszédbeli viselkedését, de mint minden absztrakció, a valóságnál szegényebb: az élőbeszédben is, az irodalomban is igen gyakori, hogy elvileg tiszta szófajú szavak természetüktől idegen szerepben, szokatlan, "szabálytalan" toldalékolással jelennek meg: "Nem enged a negyvennyolcból"; . . a vőlegény igent mondott, szeretleket mondott" (Mikszáth K.); " .. tudsz mosolyogni, mikor sírhatnékod van" (Móra F.); ". . . sót mér, krumplit, kenyeret, hozomra..." (József A.); "Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul" (Arany J.); "Ez itt kettő"; "Igen régi ez a könyv." "Meglehetősen módos ember." Emellett szavaink közül jó néhánynak eleve "kettős" természete van: a mondatösszefüggés szerint más-más szerepben bukkanhat föl: "Délelőtt elmegyek hozzád." de: "Árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, " (Radnóti M.); ". . . kit nehéz vas dönte sírba," (Arany J.); de: "vas izmai vannak" stb. A rendszertani szabályosságtól való eltérés mind az élőbeszédben, mind az irodalomban fokozza a nyelv megjelenítőerejét, stíluseszköz: tömörít, játékosabbá vagy éppen patetikussá tesz, tehát bátran élhetünk vele. Határt a jóízlés, az ép nyelvérzék szab: a "Kérem az ennit" mondat hároméves gyerektól kedvesen hangzik, de a "Ha kimondom az indulnit, menni kell!" kifejezetten idétlen; a "tök jó" szófordulat már a diáknyelvben is unalmas, a "görögbe, olaszba utazom" pedig helytelen is, kellemetlen hangzású is.
