A nép-nemzeti irodalom
A nép-nemzeti irodalom
A 20. század legelején az olvasóközönség és a hivatásos irodalmárok jelentős része változatlanul úgy gondolta, a művészet – és benne az irodalom – legfontosabb célja, témája, megkülönböztető jegye a nemzeti eszme szolgálata. Úgy képzelték, amint ezt akkor nagy hatású művében, A magyar irodalom kis-tükre c. alkotásában 1896-ban Beöthy Zsolt szavakba is foglalta, "a nemzeti érzéstől való áthatottság irányozza mindenkor a magyarságnak egész külső és belső életét", s ez "nyilatkozik szellemi életének is egész folyamában és minden ágában: költészetében, tudományában, művészetében". Ez a felfogás az inspirációt kizárólag a múltból vette, és az európai eszményektől való elzárkózást is hirdette. A korszak reprezentatív költői ennek megfelelően a dicső magyar történelem pillanatait idézték, mint Thaly Kálmán (1839-1909), Ábrányi Emil (1851-1920), Endrődi Sándor (1850-1920), mindenekelőtt 1848 emlékéhez, Kossuth alakjához tértek, akárcsak sokáig és sokat szavalt versében, A karthágói harangokban Kozma Andor (1861-1933), meg – a közérzület meghatározó voltát mutatva a pályakezdő Ady Endre – két Kossuth-versben – és Bartók Béla – a Kossuth szimfóniában. A nemzeti eszme leghatásosabban Szabolcska Mihály (1862-1930) költészetében érhető tetten. A nép-nemzeti irány egyik utolsó képviselőjének, a Petőfi és Kisfaludy Társaság tagjának egyik versében, a Párizsban írt Grand Caféban című alkotásban is a magyar múlt és a haza jelenik meg. A magyarság ebben a költeményben egyedül van Európa népei között, magányos, ázsiai társakhoz tartozik. A hazát itt is Petőfi képi világa idézi – puszta, csárda, ménes, bojtár -, csakhogy ehhez a képi világhoz már nem kapcsolódik a megismerő szándék, az azonosulási vágy. Ebben a példázatszerű zsánerképben az enyhe tragédiaérzet ellenére is meghatározó az idill.
