Magyar zenei őstörténet
Magyar zenei őstörténet
A magyar államalapítás előtti sok-sok évszázadnak, a Volga-vidéki halász-vadász törzsek, a Fekete-tenger környékére vándorló, a türk birodalmak keretein belül szerveződő, majd honfoglaló és Európa-szerte kalandozó magyarok zenéjéről semmiféle feljegyzés nem maradt ránk.
Alig sejtjük, hogyan hangozhatott az az ének, mellyel a sámánszertartások közben éltek, vagy az, mellyel az ősök emlékét őrizték és tisztelték. És vajon lekottázhatók lettek volna-e azok a hangok, melyekkel – a Szent Gallen kolostorát feldúló magyarokról beszélő krónikás szerint – isteneikhez kiáltoztak? És milyen ősi dalt énekelhetett az a gabonaőrlő szolgálóleány, akiről a Gellért-legenda "symphonia ungarorum"-ot emlegetve beszél?
Egyedül a népzene történeti kutatása ad reményt arra, hogy az ismeretlenségben rejtőző századokba mégis belelássunk. Naivság ugyan azt hinni, hogy a 2-3 ezer évvel ezelőtti dallamok változatlanul élnek ma is (vagy éltek századunk elején) az öreg parasztok ajkán. De mégis bizonyítható, hogy a népzene hosszú időn át is meg tudta őrizni a régi dallamok lényegét vagy legalább stílusukat, és az összehasonlító népzenekutatás legalább valószínűsíteni tudja egy-egy dallamcsoport korát.
Úgy gondoljuk például, hogy a gyermekdalok egyes csoportjai és bizonyos népszokások (így a regölés) ősi természetvarázsló mondókák leszármazottai. A szűk határok közt mozgó motívumok monoton ismételgetése, a varázsszavak hangoztatása a régi ember hite szerint megidézi az isteni erőt és befolyásolhatja a természetet. Talán erre emlékeznek a naphívogató, állatvarázsló gyermekmondókák, s biztosan sámánisztikus bűvszavakat őriz a regölés ismert refrénje: Hej regö rejtem.
Siratóénekek – a finnugor hatás
Kvintváltó lírai dallamok – a török hatás
Szláv és egyéb keleti hatás
