Reneszánsz műzene a városokban
Reneszánsz műzene a városokban
A 16-17. századi magyar zenetörténet deformáltságát nem a könnyű egyszólamúságnak a jelenléte, hanem annak túlsúlya, sőt nagy területeken és széles társadalmi körökben jelentkező egyeduralma mutatta.
Közhasználatra alkalmas, könnyű, de értékes egyszólamúságra, népdalokra, elbeszélő és lírai dalokra, egyházi népénekekre, szórakoztató és táncdallamokra minden zenekultúrában szükség van. Ugyanúgy szükség volt azonban arra is, hogy a késő középkorban megindult többszólamú műzenei gyakorlat tovább folytatódjék, sőt követve az európai zenetörténet útját tovább is fejlődjék.
Hol kaphatott életterületet a magasabb műzene a háromfelé szakadt Magyarországon?
Az első időszakban úgy látszott, az erdélyi fejedelmi udvar és néhány főúri család fogja átvenni Mátyás királynak és főpapjainak mecénási szerepét. János Zsigmond és utódai a magyar király örököseinek tudva magukat, politlkai indítékból is, de őszinte zeneszeretetből is utánozni akarták a budai királyi udvar Itália felé orientált zenekultúráját. A fejedelmek saját zenészeiken kívül külföldieket invitáltak környezetükbe, zenészeik korszerű darabokat játszottak az ünnepségeken, szertartásokon, udvari parádékon. Egy-egy fejedelemről fel is jegyezték, hogy jó hangszerjátékos volt. S hogy zenepártolásuk széles földön híressé vált, azt a nekik ajánlott művek (Diruta, Palestrina) s az udvarukba jövő külföldi hírességek (Mosto, Busto) igazolják.
Az erdélyi fejedelmi udvar azonban nem tudott egy folyamatos, a zenei jövőt megalapozó szerephez jutni, és a néhány humanista neveltetésű főúr házában is csak rövid időszakokra talált otthont egy magasabb rendű műzene. A művészi kamarazene csakhamar átadta helyét a parádézenét szolgáltató fúvósok-dobosok csoportjának, vagy az asztal mellett urukat szórakoztató zenészcselédeknek. Az igazi, tartós zenekultúrát másutt alapozták meg.
A zenepártoló városi polgárság
Külhoni és hazai mesterek művei
BAKFARK BÁLINT
(Tinódi Lantos Sebestyén Cronicájának bevezetéséből)
