Zene a 20. század első felében
Zene a 20. század első felében
A 19. század végi nagy fejlődésnek köszönhetően Budapest zenei életének minősége Közép-Európa más zeneileg jelentős városainak szintjére emelkedett. Ez a felpezsdült zenei élet méltó keretet biztosított két olyan géniusz munkásságához, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán.
A Zeneakadémia épülete
A kiegyezés és a 2. világháború közti mintegy 75 évben a magyar előadóművészet nemzetközileg is elismertté vált, s idehaza is értő, művelt közönséget nevelt. A hazai és külföldi zenészek jövés-menése (a hazaiak külföldi sikerei, a később külföldre települtek kiemelkedő szerepe más országok zenei életében, ugyanakkor külföldi énekesek, karmesterek, hangszeres szólisták rendszeres fellépése Budapesten) tanúsította, egyben elő is segítette, egy olyan előadói kultúra folyamatos jelenlétét, mely hagyományos értékeket közvetített, de nyitott volt a világ sokszínűségére és a modern zenei áramlatokra is. Az Operaház fogadta a világ jelentős énekeseit, a magyar énekesek pedig (pl. Takács Mihály, Ney Dávid, Basilides Mária, Német Mária, Pataky Kálmán) szívesen hallott vendégei a külföldi hangversenytermeknek, operaházaknak. Hegedűművészeink (pl. Auer Lipót, Hubay Jenő, Telmányi Emil, később Zathureczky Ede, Szigeti József), zongoraművészeink (Zichy Géza, Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Böszörményi Nagy Béla, Földes Andor és mások), kamarazenei együtteseink (pl. Waldbauer-Kerpely és a Léner vonósnégyes) intenzív és világszínvonalú koncertélet lehetőségét biztosították. Nem tagadható, hogy nagy zenei tudást közvetítettek azok a zeneszerzők is, akik stílusukban inkább az előző korszak folytatói, mintsem a korszerű európai zeneszerzés képviselői (pl. Dohnányi Ernő, Siklós Albert stb.). Sőt egy bizonyos szakmai szintet képviselt az osztrák hagyományból kinőtt, külföldön is sokfelé népszerű magyar operett is, pl. Lehár Ferenc, Kálmán Imre zenéje.
Ha mindehhez hozzászámítjuk a német hangszeres kultúrán nevelkedett nagyzenekarokat, a két világháború között Lichtenberg Emil által alapított oratóriumkórust, a Zeneakadémia, Nemzeti Zenede zenepedagógiai munkáját, az irodalmi értékű koncertkritikát és publicisztikát (pl. Csáth Géza, Molnár Antal írásai), az európai hagyományokat magáévá tévő, mégis önálló irányt kereső zenetudományt (Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Lajtha László és mások működése), akkor elmondhatjuk, hogy a 18. századi templomi karnagyok, a reformkori zenészek, Erkel, Liszt, Mosonyi, a 19. század végi tanárok veteménye a mi századunk első felére beérlelődött.
Budapest mögött elmaradva (s Trianon következtében néhány zeneileg igen fejlett várost elveszítve) lassanként a vidék zenei élete is organikusabbá válik, a földrajzi (és társadalmi) szakadék feltöltése is több joggal remélhető.
Mégis: amikor Kodály – a 20-as években – felméri a zenei élet állapotát, elismeri ugyan a német kultúrán nevelt zenészek érdemeit, de kifogásolja, hogy zenekultúránk felülről épült: van jó operaházunk, de nincsenek jó énektanárok az iskolákban; van jó budapesti koncertélet, de elhanyagolt a vidék; van jó előadóművészet, de túl szűk annak értő hallgatósága. Kodályt, azt a zeneszerzőt, aki a magas művészetben várhatta volna a sikereket, elsősorban a zenei közélet betegségeinek orvoslása kezdi érdekelni. Tanulságos az út, mely idáig vezette:
