A NYUGAT HARMADIK NEMZEDÉKE (Rónay László)
A NYUGAT HARMADIK NEMZEDÉKE
(Rónay László)
(Rónay László)
Ide soroljuk azokat a költőket, próza és esszéírókat, akik 1930 körül rövidéletű saját folyóirataikban (Perspektíva, Névtelen Jegyző), Kassák körében (Dokumentum) vagy valamelyik vidéki városban, meglehetősen visszhangtalanul kezdték pályájukat.
Általában elmondhatjuk e generáció tagjairól, amit Sőtér István írt némi szomorúsággal egyik tanulmányában: „testvértelenek” voltak, azaz rendkívül nehéz időkben kezdték írói pályájukat, s mindvégig megszenvedték a történelmi fordulatokat. Pályakezdésük a világgazdasági válság idejére esett. Az egyetem elvégzése után többen közülük állástalanul maradtak. Hiába nevelték őket olyan kiváló mesterek, mint Gombocz Zoltán, Horváth János a budapesti, Sík Sándor a szegedi egyetemen, alig némelyikük jutott tanári álláshoz. Az irodalmi életben először saját rövidéletű folyóirataikkal próbáltak helyet találni. Nemzedéknek attól kezdve nevezték az ifjú lírikusokat, amikor 1934-ben a Vajda János Társaság, 1935-ben a Korunk jelentetett meg költeményeikből válogatott antológiát. A Napkelet c. folyóirat akkori szerkesztője, Kállay Miklós (1885-1955?) szívesen foglalkoztatta őket, legtöbbjük azonban attól a pillanattól számította íróságát, amikor a Nyugat is megnyílt előttük, s irodalmi példaképük és szemléletalakítójuk, Babits Mihály személyesen hívta őket a legendás Nyugat-asztalhoz.
Az avantgárd csak rövid időre hatott némelyikükre, Radnóti Miklósra, Vas Istvánra (1910-1991) és Zelk Zoltánra (1906-1981), annál tartósabb befolyást tett rájuk az antik hagyomány, amelyet Berzsenyi közvetített számukra, és mindenekelőtt Babits irodalomfelfogása, a bölcseleti gondolkodás által megtermékenyített létszemlélet megfogalmazása. Széleskörű világirodalmi tájékozottságukat műfordításaik is bizonyították. Képes Géza (1909-1989) például egyik kezdeményezője volt a permanentista (a.m. állandó készenlét) mozgalomnak, amely a világ költőinek összefogására törekedett, a különböző népek kultúrájának kölcsönös megismerését és tolmácsolását tűzte ki céljául. Hasonló célzattal szervezték munkatársai az Argonauták c. folyóiratot, amely a békesség szigetének fölfedezésével kecsegtette Hajnal Annát (1907-1977) és Devecseri Gábort (1917-1971), az áradó szabadversekkel induló, majd hosszú időre elhallgató Habán Mihályt (1907-1984); mások – Lovass Gyula (1917-1943), Rónay György (1913-1978), Sőtér István (1913-1988), Thurzó Gábor (1912-1979), Toldalagi Pál (1914-1976) – a transzcendencia megélése, a krisztusi béke jegyében alakították irodalomfelfogásukat (amelyre Jacques Maritain épp úgy hatott, mint Babits); az Apolló c. folyóirat köre – Bóka László (1910-1964), Gál István (1912-1982) a közép-európai humanizmus megteremtésén fáradozott, Jékely Zoltán (1913-1982) elégiáival és az erdélyi magyar líra sorsvállaló eltökéltségével gazdagította a nemzedék képét, míg Vas István a józan racionalizmus és szkepszis hangját szólaltatta meg. A csodagyerek Weöres Sándor hamar áttörte vidékisége korlátait, s kivételes tehetségére Babits is fölfigyelt, az ugyancsak vidéki környezetben induló Takáts Gyula (1911-) is hamar lett megbecsült költő, míg az egri Kálnoky Lászlónak (1912-1985) sokáig kellett várnia az elismerésre. (A nemzedékhez tartozik a prózaírásunk klasszikusának számító Ottlik Géza és katonaiskolai társa, az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag későbbi segédszerkesztője, Örley István (1913-1945), ugyancsak e körbe sorolják a pályakezdésétől kezdve teljesen külön utat választó Szentkuthy Miklóst, a később induló, de Elfelejtett emberek c. regényével remeket alkotó Birkás Endrét (1913-1975), a nagyszerűen induló, később elhallgató Molnár Katát (1889-1967) és Soós Lászlót (1913-1994), a sikeres Almieri trió íróját. Sokat jelentett fejlődésük szempontjából, hogy Kenyeres Imre (1911-1962) jóvoltából rendszeres bírálatok jelentek meg műveikről a Diáriumban.
Kálnoky László élete utolsó időszakában
Vas István (jobbra) Réz Pállal egy TV-interjú szünetében
