A csehszlovákiai magyar irodalom
A csehszlovákiai magyar irodalom
A két világháború közötti Csehszlovákiában – bár viszonylag a legtűrhetőbb volt a kisebbség helyzete – lassabban és haloványabb eredménnyel alakult a kisebbségi magyar irodalom. Az egyetemes magyar irodalomnak a Csehszlovákiához kapcsolt részek is sok értéket adtak a 12. század derekán itt leírt Halotti beszédtől kezdve. Ennek a vidéknek szülötte volt Balassi Bálint, Szenczi Molnár Albert, Madách Imre, Mikszáth Kálmán – „felvidékiségük” azonban, Mikszáthot nem számítva, nem volt meghatározó szín. A nagy történelmi változás kezdetén inkább csak regionális írók éltek ezen a tájon, s az átmenetileg idehúzódó emigránsok. Az irodalomteremtés nagy feladata leginkább azokra a húsz esztendősökre várt, akik a háború poklából a testvér-ember vágyát hozták magukkal; az ember az embertelenségbe Ady által fogalmazott erkölcsi parancsát. Már az először megszólaló csehszlovákiai magyar költő, Mécs László (1895-1978) a testvér-emberre figyelt. Ez a testvériségvágy szólalt meg Földes Sándor (1895-1968) expresszionista sikolyaiban, s a testvériség érzés táplálta Győry Dezső (1900-1972) Kisebbségi Géniuszát (1925) és álmát az Újarcú magyarokról (1927) és a Zengő Dunatájról (1938), a Dunatáj kis népeinek békés együttéléséről. A testvériség vágyával kereste meg a diák Balogh Edgár (1906-1996) is az eligazító és megtartó eszméket, Ady, Móricz és Szabó Dezső nyomán, és álmodott otthont, békés jövőt nemcsak a szlovenszkói magyarságnak, de a Dunatáj minden népének. Vágyait a Sarlóban (1928) szerveződő fiatalok valamennyien vallották. A valósággal szigorúan számot vető Fábry Zoltán (1897-1970) is hitte: Magyarországból kiesve Európa lehet a hazájuk. Volt idő, mikor abban reménykedett, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiség lesz az az archimédeszi pont, amelyikből kiforgathatják sarkaiból a tespedt életet.
Illúzió volt ez a hit, de voltak hozzá biztató jelek. A huszas évek derekától jelentkeztek a fiatal tehetségek, különösen a Sarló vonzásában, esszéisták, szociológusok, publicisták és szépírók (Balogh Edgár, Dobossy László, Jócsik Lajos, Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Kovács Endre, Morvay Gyula, Sáfáry László, Sellyei József). A kisebbségi magyar irodalom azonban az első csehszlovák köztársaságban alig jutott túl a kezdeteken. Részleges eredmények születtek – Mécs László testvér-embert szólító lírája, Győry Dezső Adyhoz kapcsolódó ébresztő hangja, Vozári Dezső nyugatos-, Forbáth Imre avantgárd hangvételű versei, Egri Viktor, Darkó István lélektani motivációjú novellisztikája, Tamás Mihály naturalisztikus regényei, Sellyei József paraszt-történetei, Fábry Zoltán, Szalatnai Rezső, Peéry Rezső irodalmi publicisztikája –, de a kiteljesedés elmaradt.
Az első csehszlovák köztársaság széthullása után (1938) a magyar irodalom életlehetőségei szinte a semmire zsugorodtak. Magyarok alig hatvanezren maradtak a Tiso-féle szlovák államban. Akik íróként szólhattak (Szalatnai Rezső, Peéry Rezső) változatlanul a vox humana jegyében fogalmaztak.
Ebben az időben született Győry Dezső nemzedéki vallomása, a Magyar hegyi beszéd 1939 karácsonyán – Emberi hang címen jelent meg füzetben, 1940-ben –, s Fábry Zoltán Palackpostája (1943), amely csak 1960-ban kerülhetett az olvasók kezébe. Ezek az évek (1938-1945) a „próbatét és igazoltság”, „a hűség és kitartás” évei voltak. Az akkor született írások történelmi okmányok a magyar kisebbség helytállásáról, a vox humanáról.
