A „második nemzedék”: klasszicizálás és népiesség
A „második nemzedék”: klasszicizálás és népiesség
Az 1920-as években indulókat szokás a „második nemzedék” gyűjtőnévvel megjelölni. A gyűjtőnév használatában azonban még több óvatosságra van szükség, mint a Nyugat első nemzedékének emlegetésekor. A „második nemzedék” képviselői között gyengébb volt az összetartozás tudata, a közös szerveződés igénye, mint a század első évtizedében indulók vagy akár később, a harmadik nemzedék tagjai között. Annyi bizonyos, hogy a szerfölött sokféle irányból érkező és sokfelé tartó költőkre mégis egyaránt jellemző volt az élénk szociális érdeklődés, mégpedig nem csupán a világnézeti érzület, hanem a határozott elköteleződés módján is. A jelentős tehetségek így vagy úgy mind vállalták a nagy nemzedék örökségét, de előbb-utóbb mindegyik függetlenedni akart e hagyománytól, olykor félreértésektől sem mentes vitákba is bonyolódtak elődeikkel, főként az ízlése, gondoskodása révén legerősebben ható Babitscsal.
A nemzedék legjelentősebbjei: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, József Attila. Szabó Lőrinc újklasszicista indulása után az expresszionizmus felé tájékozódott, benne élt a leghatározottabban a nemzedék tömörítésének szándéka. Pandora c. folyóirata az expresszionizmus mellett a német „új tárgyiasság” törekvéseit is közvetítette. Illyés szürrealista kezdetei után egyfajta népies tárgyiassághoz és tárgyszerűséghez érkezett el az évtized végére. József Attila tájékozódott a legtöbb irányban, 1929-re pedig ő került szembe a legélesebben a Nyugattal, Babits elleni kritikai pamfletje nyomán.
Ha azt vizsgáljuk, kiket fedezett föl ebben az évtizedben a Nyugat – Török Sophie (családi nevén Tanner Ilona – 1895–1955), Fodor József (1898–1973), Berda József (1902–1966) és mások mellett – először Sárközi Györgyöt (1899–1945) kell említenünk; Angyalok harca c. első kötetét 1926-ban maga Babits méltatta. Sárközi korai lírája távol tartja magától a politika eseményeit, a hétköznapok világát: szemléleti és kifejezésbeli emelkedettség hatja át verseit, alakjai, tárgyai a szellemi értékvilágban, az eszményi létre vágyakozó lélek ritka levegőjű közegében találnak otthonukra. A fiatal költő „arkangyali” költészetében megjelenik a korabeli újkatolicizmus spiritualitása is, az értékállításokat azonban szelíd melankólia, fájdalmas elégikusság tompítja. Verse tulajdonképpen szabadvers, de klasszicisztikusan kezeli: hosszan hullámzó sorainak arányait rejtett időmérték szabja ki. Költészete csak utolsó pályaszakaszában ért el indulásának magasába.
Befogadta a Nyugat az orosz hadifogságból érkező Bányai Kornélt is (1897–1934). Örök arc (1925) c. kötetéről szólva Németh László joggal beszélt a „monista életérzés vallássá költéséről” és arról, hogy Bányaiban „az anyag mitológiája él”. Elemi érzések, élmények szólalnak meg litániázó, hosszú soraiban, kevéssé tagolt versszerkezeteiben. A legfontosabb ez élmények közül az emberi szolidaritás, melyet himnikus rajongással énekel meg, s melybe mindinkább az „alvó falvakért”, a számon kívül maradt szegényekért érzett felelősség hangjait vegyíti. „Vasénekű testvéreiért” szóló verseiben valamiféle expresszionista színezetű újklasszicizmus valósul meg. Kassáki nyomokon indul Fenyő László (1902–1945) pályája. Első, aktivista-szimultanista, lázongó érzelmű kötete után az Elveszett években (1926) alakul ki míves versbeszéde, mely fanyar, ironikus és önironikus látleletet ad a költői szerep vágyálmának, nagyrahivatottságának kudarcairól, a polgári létbe zártság pótlék-örömeiről, s verszáradékaiban gyakran megszólaltatja a „semmi se biztos” alapérzésére válaszoló bizonyosság vágyát.
Az „elfelejtett költő”: Bányai Kornél
Sárközi György fél évig joghallgató volt, rövid ideig a Zeneakadémiára járt, később filozófiai tanulmányokkal is foglalkozott
