Valóság és képzelet egybejátszatása
Valóság és képzelet egybejátszatása
1942-től kisebb-nagyobb megszakításokkal munkaszolgálatosnak hívták be. Egyre fájdalmasabb bizonyságot szerzett arról, hogy korábbi ideáljai mit sem érnek, az erőszak és az embertelenség könyörtelen valóságával szemben a költőnek már nincs, nem lehet mondanivalója. Töredék c. nagyívű versében (1944. május 19.) így fogalmazta meg fájdalmas felismerését:
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra –
mert méltó átkot itt úgysem
a rettentő szavak tudója, Ésaiás.
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra –
mert méltó átkot itt úgysem
| mondhatna más – |
Kései költészetének is igen fontos jellemzője a higgadtság és pontosság: megmutatja az élet elviselhetetlenségét és a szenvedések nyomasztó súlyát. Verseinek formája klasszikusan kiegyensúlyozott, a pontosan kimunkált ütemek fölött azonban mind kegyetlenebbül „fú a förtelmes halál”. A költő nem tehet mást, mint hogy kitágítva verseinek terét, a képzelet világában csapongva idézi meg a lét szebb és békésebb tartományait: az angyali vonásokkal felékesített és boldog múlt jelképévé emelt távoli kedvest, s azt az országot, „amit ígért amaz ifju tanítvány, rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat”. „Már közelít az az óra, már születőben az ország” – figyelmeztet a Nyolcadik ecloga prófétája, s rokonával, a költővel indul hirdetni az örömhírt. Útján jó társa a bot, amelyről így ír a zsoltáros (24.4.): „a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem”.
