A finn volgai kor
A finn volgai kor
A Kr. e. 2500–1500-ig állhatott fenn az ún. finn-volgai egység. Ebből először a cseremiszek ősei váltak ki, majd néhány száz évvel később a mordvinokéi. Ezzel magyarázható, hogy a mordvin szókincs és az alaktan jóval közelebb áll a balti finn nyelvekéhez, mint a cseremisz.
Ebben a korban a fő megélhetési forrást már az állattenyésztés és a földművelés jelenti. Idetartozó fogalmakat jelöl a fi. tiineh, cser. tüjü‡ ‘vemhes, hasas’; fi. huhmar, cser. šuar ‘famozsár (a gabonaszemek törésére)’; mord. E suvtne-, cser. šokt- ‘szitál’; fi. suurima, cser. šüraš ‘dara’.
A fi. jumala ‘isten’, cser. jumo ‘isten, ég’ etimológia egy magasabb rendű istenfogalom meglétére mutat.
E kor mássalhangzó-rendszerére erőteljes depalatalizáció jellemző, de ez nem teljesen egységesen és nem minden palatalizált mássalhangzót illetően ment végbe. Legerősebb volt a folyamat a balti finn nyelvekben, a lappban és a mordvinban viszont elég sok a kivétel.
Meglehetősen egységesen depalatalizálódott a szókezdő és a szóbelseji l, a δ‘ kivétel nélkül. Az n a lappban kivétel nélkül megmaradt, a mordvinban csak a szó belsejében.
A cseremiszek őseinek kiválása után jelentős változás ment végbe a finn-volgai csoport magánhangzórendszerében. A középső (o, e) és a felső (u, i) nyelvállású magánhangzók az első szótagban egyes esetekben megnyúltak, s így létrejött a rövid és a hosszú magánhangzók fonematikus ellentéte.
Az első szótagi hosszú magánhangzókat a balti finn nyelvek megőrizték, a lapp és a mordvin, azonban nem, de minőségileg más magánhangzó felel meg nekik ezekben a nyelvekben:
| *o | *ö |
| fi. kota ‘kunyhó, kúpsátor’ ~ mord. kudo | fi. nuole- ‘nyal’ ~ mord. nola- |
| fi. ole- ‘lenni’ ~ mord. ule- | fi. puoli ‘fél’ ~ mord. pola ‘házastárs’ |
A névragozás területén a finn-volgai korban megjelenik egy helynévképzői eredetű *-s, amely ugyanazt a funkciót kezdi betölteni, mint a fentebb tárgyalt -l elem. Az *-s-et később latívuszi funkcióban is használni kezdik. A szóban forgó *-s-szel alakult több finn-volgai helyjelölő esetrag, így a *-sna, *-snä lokatívuszrag: fi. -ssa, -ssä, lp. -sne, mord. E -se, -so, cser. -šte, -što, -štö (a cseremiszben az *sn hangkapcsolatból mindig št lesz); a *-sta, *-stä elatívuszrag: fi. -sta, -stä, mord. E -ste, -sto, cser. -šec, -šec (csak névmásokon fordul elő); végül a *-sen illatívuszrag: fi. -seen, lp. -san, cser. -šan (csak névmásokon).
A finn-volgai korszakban alakult ki az *-n genitívuszrag insztruktívuszi funkciója (vö. fi. jalan, cser. jol3n ‘gyalog’; fi. jalka, cser. jol ‘láb’).
