A nyelvek morfológiai típusai
A nyelvek morfológiai típusai
Alaktani szempontból izoláló (elkülönítő) agglutináló (hozzáragasztó) és flektáló (hajlító) nyelveket szokás megkülönböztetni. A fő ismérv, amelynek alapján e három típus elkülöníthető, az adott nyelv által túlnyomórészt használt grammatikai eszközök minéműsége. (Azért „túlnyomórészt”, mert e szempontból makulátlanul egynemű nyelvet nemigen lehet találni.)
Az izoláló nyelvekre az jellemző; hogy a szótövek a mondatban jórészt nyelvtani viszonyokat kifejező segédelemek nélkül, változatlan és változtathatatlan formában („szótári alakban”) jelennek meg. A szóalakokban nincsenek tehát ragok, jelek, egyes nyelvek esetében még képzők sem, más szóval a morfémák (a legkisebb, még jelentéses nyelvi elemek) és a szavak száma azonos. Ami a viszonyokat illeti, ezeket vagy pusztán a szórend, a hangsúly elhelyezése, a mondat hanglejtése mutatja, vagy az ilyenek kifejezésére szolgáló önálló grammatikai szavak, például elöljárók vagy módosítószók (az utóbbi esetben is az érintett szótövek változatlanul hagyása mellett). Szokásos példák: kínai, vietnami, indonéz. A névszóragozás közel teljes eltűnése, az igei személyjelek csaknem kivételtelen hiánya következtében efelé tendál az angol.
)
Az agglutináló nyelvtípusra a ragozásoknak és képzéseknek (s következésképpen a szóalakok összetettségének) gazdagsága jellemző. Az ilyen nyelvekben mindenekelőtt a szótövekhez járuló toldalékok sokasága fejezi ki a grammatikai viszonyokat, s így a mondatban a morfémák száma nagyobb, mint a szavaké. Legjellemzőbb vonásuk a névszóragozás analitikus volta. Ez annyit tesz, hogy a nyelvtani viszonyokat kifejező alaktani egységek (grammatikai morfémák) mindegyike, jól elkülöníthetően, egy-egy funkciót lát el. (Például külön morféma jelzi a főnevek számát, s egy másik az esetét, minek következtében a meghatározott esetalakot egyes és többes számban ugyanaz a rag fejezi ki: ház-ban, ház-ak-ban. A szóalakokban egymáshoz csatlakozó elemek határai rendszerint világosak, maguknak az elemeknek pedig vagy csak egyféle alakjuk lehet, vagy ha vannak változataik, akkor azok kiválasztása következetes („kiszámítható”) módon történik (például hangrendi illeszkedés: ház-ban, de: kert-ben, hasonulás: fá-val, ház-zal, tál-lal – és más hangrendi szabályszerűségek révén). Aszerint, hogy a grammatikai segédelemek inkább a tövek elé vagy mögé sorolódnak, az agglutinatív nyelvek között megkülönböztetünk prefixáló (előresoroló) és posztfixáló (hátrasoroló) nyelveket; az előbbire példa a szuahéli, az utóbbira a magyar. A tő és a segédelemek sorrendje mindkettőben olyan, hogy a képzők állnak a tőhöz legközelebb, azután következnek a jelek, legtávolabb pedig (tehát prefixálóknál legelöl, posztfixálóknál leghátul) a ragok találhatók.
A flektáló típusú nyelvek is főleg segédelemekkel fejezik ki a grammatikai viszonyokat, de ezek az agglutináló típussal ellentétben szintetikus morfémák. Igen sokszor a tőhöz járuló toldalékok (ilyenkor külső flexióról beszélünk), de lehetnek például ragozott névelők is. Szintetikusnak azért nevezzük az ilyen elemeket, mert bennük több nyelvtani kategória egyidejűleg és elválaszthatatlanul fejeződik ki, például az olyan ( ‘iskolában’ és ‘iskolákban’ jelentésű) orosz vagy német szóalakokban, mint v skol-e, v skol-ah, illetve in der Schule, in den Schulen, a szám és az eset nem rendelkezik külön morfémával (-e és der az egyes szám, -ah és den a többes szám alakja ugyanabban a nyelvtani esetben, tehát nem azonos az esetjelölő a két számban, és a számjelek sem különíthetők el). Egy másik jellegzetes jegye e típusnak a belső flexió jelensége, amikoris magának a tőelemnek a belső változtatása fejezi ki a tőjelentésen túl a nyelvtani viszonyt is (ezt nevezték eredetileg hajlításnak, s innen a típus neve). A németben például a Mutter ‘anya’ többes száma Mütter, a Vater ‘apa’ szóé Väter, a wir singen ‘énekelünk’ múlt ideje wir sangen, a sie laufen ‘futnak’ igealaké sie liefen stb., anélkül, hogy itt az -ü-t vagy az -ä-t a többes szám, az -a-t vagy az -ie-t a múlt idő jelének tekinthetnénk. A nyelvtani tartalmak ilyen, a tő belső változtatása útján való kifejezése igen jellegzetes jegye az arab vagy a héber nyelv által példázott hámi-sémi nyelveknek, s a németen kívül előfordul egy sor más indoeurópai nyelvben is (bár ezekben mindig a névszók és az igék egy felsorolhatóan véges készletére korlátozódik). Ezen kívül a flektáló nyelvekre jellemző a szóelemek határainak gyakori elmosódása, a morfémák fúziójának, egymásbahatolásának, változatos végeredményű összeolvadásának jelensége is. Igen általános továbbá az ilyen nyelvekben a grammatikai nemek (hímnem, nőnem, semleges nem) megkülönböztetése, amiből gyakran különböző névszóragozás-típusok és egyeztetési szabályok adódnak.
Ehhez az izoláló-agglutináló-flektáló sorhoz negyedikként korábban gyakran hozzátették az inkorpoláló (bekebelező) típust is, amelyben a szóalak szófajilag ill. funkcionálisan változékony, önállótlan elemek sokaságát egyesíti magában. Ma azonban inkább az agglutináló nyelvek egy altípusaként kezeljük az ide vonható nyelveket; illetve azt a jelenségcsoportot, melynek alapján egyes nyelveket ide soroltak, inkább mondattani kérdésnek tekintjük.
A rokon nyelvek tipológiáját bemutató könyv címlapja
