A nyelv mint jelrendszer
A nyelv mint jelrendszer
A modern nyelvtudomány egyik legáltalánosabban elfogadott tétele szerint a nyelv – jelrendszer. Nyelvi jelnek minősíthető bármely jelentéses hangsor (szöveg, mondat, szó); a legkisebb nyelvi jel a megkülönböztethető jelentéssel vagy nyelvtani funkcióval rendelkező szóelem, a morféma. A nyelvi jelek felmutatják mindazon tulajdonságokat, amelyek a jelrendszereket általában jellemzik, így a nyelv a szemiotika (jelekkel foglalkozó tudomány) szempontjából is elemezhető. Elmondható róla például, hogy jelei zömmel szimbólumok (talán csak a hangutánzó, hangfestő szavaknak tulajdoníthatunk némi ikonikus, képszerű jelleget), hogy jeleinek szerkesztettsége kétszintű, amennyiben nemcsak az összetett jelek állnak egyszerű jelekből, hanem az egyszerű jelek is nem-jelek (nyelvi funkcióval felruházott hangok, más szóval fonémák) véges készletének elemeit kombinálják stb. A nyelv jelrendszer volta azonban nem értelmezhető úgy, hogy a nyelv pusztán egyike a jelrendszereknek. Először is, minden emberi jelrendszer már eleve minőségileg különbözik a természetiektől. Az állati jelrendszerek sajátossága – egy-egy cselekvésformára és valójában kizárólag indexikus (okozati kapcsolaton alapuló) jelek véges készletére való korlátozottságukon túl –, hogy bennük a jelhasználat (a jelek kibocsátása és a jelekre reagáló viselkedés) vagy biológiailag rögzült, vagy, ha tanult is, meghatározott körülmények fennállása esetén automatikus. Ezzel szemben az embernek mind a jeladás, mind különösen a jelértelmezés és a reagálás módja tekintetében rendelkezésére áll az értékelés, a választás lehetősége; az ember jórészt szabadon jár el jelrendszereinek használatakor. A nyelv azonban még a társadalomban működő jelrendszerek között is kitüntetett jelentőségű. Az emberi nyelv a létező leggazdagabb és legsokoldalúbb, nyitott (korlátlanul bővíthető) jelrendszer, az egyetlen, amelynek segítségével az összes többi értelmezhető, amelyre azok (legalább elvben) „lefordíthatók”; egyszersmind az egyetlen, amelynek segítségével a legkülönbözőbb egyéb jelrendszerek jeleit bevezethetjük, meghatározhatjuk. A nyelv mint jelrendszer kitüntetettségének mélyebb oka, hogy a jelalkotás és jelhasználat leggazdagabb lehetőségeit történetileg is a nyelv bontakoztatta ki, s az emberi társadalom egyéb jelrendszereinek zöme lényegében csak a nyelvi jel létrejöttének köszönhetően, a nyelv mint jelrendszer mintájára alakulhatott ki.
)
Bizonyos értelemben még a szemiotika tudománya is a nyelv tanulmányozásának általánosításából jutott a maga elvont jelrendszer fogalmához, hiszen minden jelrendszer akár egy sajátos (leegyszerűsített) nyelvnek is tekinthető. A nyelv különös tulajdonságait már csak ezért sem vezethetjük le a szemiotika átfogó elveiből, hiszen ez csak másodszori kifejtése lenne ugyanazoknak az összefüggéseknek. A nyelvtudománynak vannak szemiotikai vonatkozásai, de nem része a szemiotikának. (Természetesen a fordított irányú alárendelés, a nyelv fogalmának határtalan kiterjesztése is – legalábbis a nyelvészet mint szaktudomány szempontjából – indokolatlan.)
A jelelmélet alapfogalmai
A jel olyan érzékelhető jelenség, amely észlelője számára többet vagy mást jelent, mint ami felmerülésekor közvetlenül felfogható, másként: amely egy önmagától részben vagy teljes egészében különböző valóságos vagy elképzelt tárgyat szituációt, képzetet, fogalmat képvisel, helyettesít a szóban forgó jelenség értelmezője számára. Amit felidéz, az a jel tárgya vagy jelölete (denotátuma, ha konkrét, egyedi jelenségről van szó, deszignátuma, ha a szóban forgó jelenségek egész osztályáról). A jelforrás (az a tágabb értelemben vett közeg, ahonnan a jel származik) lehet az élettelen és élő természet valamint a társadalom bármely megnyilvánulása; ha a jelként értelmezett jelenség kibocsátása már eleve ezt a célt szolgálja, jeladóról vagy (a postai küldemény analógiájára) feladóról is szokás beszélni. Aki/ami a jelet ilyenként felfogja: a jel értelmezője (interpretátora, szándékos és irányított jelkibocsátás esetén címzettje), válaszreakciója az értelmezés (interpretáció). A jel mindig valamilyen közegben terjed, amelyet szokás csatornának nevezni, a jel azonosítását e csatornában esetlegesen zavaró körülmény a zaj. Ha a jel értelmezése nem automatikus fiziológiai–pszichikai folyamat, hanem egy tanult rendszer segítségével történik, ez utóbbit kódnak nevezik. Az egyes jelek az esetek többségében hasonló jelekkel együtt léteznek, azokkal együtt jelrendszert alkotnak: a jelhasználó számára az értelmezéskor (a jeltárgyon túl) az egyes jelnek a rendszer többi elemétől való eltérése, az azokhoz mért sajátossága (értéke) is irányadó. A jelhasználat összefüggő jelenségegyüttese a szemiózis (jelezés).
A jel olyan érzékelhető jelenség, amely észlelője számára többet vagy mást jelent, mint ami felmerülésekor közvetlenül felfogható, másként: amely egy önmagától részben vagy teljes egészében különböző valóságos vagy elképzelt tárgyat szituációt, képzetet, fogalmat képvisel, helyettesít a szóban forgó jelenség értelmezője számára. Amit felidéz, az a jel tárgya vagy jelölete (denotátuma, ha konkrét, egyedi jelenségről van szó, deszignátuma, ha a szóban forgó jelenségek egész osztályáról). A jelforrás (az a tágabb értelemben vett közeg, ahonnan a jel származik) lehet az élettelen és élő természet valamint a társadalom bármely megnyilvánulása; ha a jelként értelmezett jelenség kibocsátása már eleve ezt a célt szolgálja, jeladóról vagy (a postai küldemény analógiájára) feladóról is szokás beszélni. Aki/ami a jelet ilyenként felfogja: a jel értelmezője (interpretátora, szándékos és irányított jelkibocsátás esetén címzettje), válaszreakciója az értelmezés (interpretáció). A jel mindig valamilyen közegben terjed, amelyet szokás csatornának nevezni, a jel azonosítását e csatornában esetlegesen zavaró körülmény a zaj. Ha a jel értelmezése nem automatikus fiziológiai–pszichikai folyamat, hanem egy tanult rendszer segítségével történik, ez utóbbit kódnak nevezik. Az egyes jelek az esetek többségében hasonló jelekkel együtt léteznek, azokkal együtt jelrendszert alkotnak: a jelhasználó számára az értelmezéskor (a jeltárgyon túl) az egyes jelnek a rendszer többi elemétől való eltérése, az azokhoz mért sajátossága (értéke) is irányadó. A jelhasználat összefüggő jelenségegyüttese a szemiózis (jelezés).
A szemiotika vagy jelelmélet
A szemiózis jelenségeivel, a jelrendszerekkel külön tudományterület foglalkozik, az általános jeltudomány, a szemiotika (szemiológia). Részterületei a szintaktika (a jelrendszerek felépítésével, a jelek szerkezetével és kapcsolódásmódjaival foglalkozó kutatás), a (szemiotikai értelemben vett) szemantika (melynek tárgya a jelek és a jeltárgyak viszonyrendszere; nem azonos a nyelvi jelentéstannal) és a pragmatika (az értelmezésre, az interpretátornak a jelhez való viszonyulására irányuló vizsgálat). Tárgya tekintetében egy-egy sajátos területet képez a bioszemiotika (természetes jelrendszerek), az etnoszemiotika (primitív és fejlett társadalmak jelrendszerei), a nyelvszemiotika (a természetes nyelv mint jelrendszer), az ún. narratív szemiotika (a jog, a vallás, a tudomány és főleg a legkülönbözőbb művészetek területén érvényesülő jelrendszerek) stb.
A szemiózis jelenségeivel, a jelrendszerekkel külön tudományterület foglalkozik, az általános jeltudomány, a szemiotika (szemiológia). Részterületei a szintaktika (a jelrendszerek felépítésével, a jelek szerkezetével és kapcsolódásmódjaival foglalkozó kutatás), a (szemiotikai értelemben vett) szemantika (melynek tárgya a jelek és a jeltárgyak viszonyrendszere; nem azonos a nyelvi jelentéstannal) és a pragmatika (az értelmezésre, az interpretátornak a jelhez való viszonyulására irányuló vizsgálat). Tárgya tekintetében egy-egy sajátos területet képez a bioszemiotika (természetes jelrendszerek), az etnoszemiotika (primitív és fejlett társadalmak jelrendszerei), a nyelvszemiotika (a természetes nyelv mint jelrendszer), az ún. narratív szemiotika (a jog, a vallás, a tudomány és főleg a legkülönbözőbb művészetek területén érvényesülő jelrendszerek) stb.
A jelek osztályozása
A jeleket több szempontból lehet osztályozni. A legismertebb felosztás a jel és a jeltárgy viszonyán alapul. Ha egy jelenség azért funkcionálhat tárgyának felidézőjeként, mert hasonlít rá, ikonról beszélünk (ezen belül kép, ha a jel részletesen tükrözi a jeltárgyat, ábra, ha csak fő vonalaiban – például a légi felvétel kép, a térkép ábra). Ha a jel és a jeltárgy között oksági, következményszerű összefüggés áll fenn, a jel index (például egy betegség tünetei). Amennyiben a jel és a jeltárgy közötti kapcsolat kizárólag konvencionális (kifejezett vagy hallgatólagos megállapodáson, szokáson alapul), szimbólummal van dolgunk.
A jeleket több szempontból lehet osztályozni. A legismertebb felosztás a jel és a jeltárgy viszonyán alapul. Ha egy jelenség azért funkcionálhat tárgyának felidézőjeként, mert hasonlít rá, ikonról beszélünk (ezen belül kép, ha a jel részletesen tükrözi a jeltárgyat, ábra, ha csak fő vonalaiban – például a légi felvétel kép, a térkép ábra). Ha a jel és a jeltárgy között oksági, következményszerű összefüggés áll fenn, a jel index (például egy betegség tünetei). Amennyiben a jel és a jeltárgy közötti kapcsolat kizárólag konvencionális (kifejezett vagy hallgatólagos megállapodáson, szokáson alapul), szimbólummal van dolgunk.
