Hasonlóság nem rokon nyelvek között
Hasonlóság nem rokon nyelvek között
Így igen gyakoriak az úgynevezett elemi szavak, például a hangutánzók. A legtöbb nyelvben a madárnevek ilyen hangutánzó szavakból alakulnak ki, ezért például a kakukk neve sok nyelvben egymástól teljesen függetlenül is hasonlóan vagy egyformán hangozhat. Ilyen elemi hasonlóság jellemzi a gyermeknyelvi szavakat. A világ szinte minden nyelvében a papa, mama, apa, ata stb. hangalakokkal alakítja ki a kisgyerek első érintkezéseit szüleivel, anélkül, hogy ezek a nyelvek rokonok lennének.
Sok esetben egyszerű véletlen az oka a hasonlóságnak. A kínai „nő” jelentésű nü szónak semmi köze a magyarhoz, és az arab és az angol sem rokonok, mert a „vágni” jelentésű szavak mindkét nyelvben hasonlóan hangzanak. Az arab dzsará „folyni” jelentésű ige névszói alakjának többes száma, madzsarin ennek a magyarokhoz mégsincs semmi köze, noha több földrajzi névben előfordul. A hangok és lehetséges kapcsolódásaik kis száma miatt mindig lesznek ilyen véletlen egyezések a nyelvek között. Az a csoda, hogy nincs több. Ezek azonban sohasem illeszkednek egy nagyobb rendszerbe.
A hasonlóság kialakulhat másodlagosan is. A „fiú” jelentésű szó románul majdnem úgy hangzik, mint a magyar fiú, a két szónak még sincs köze egymáshoz. Két teljesen különböző eredetű szó a finnugor *poj és a latin filius alakultak véletlenül úgy, hogy a változások egy pontján hasonlóvá váltak.
Hosszabb együttélés esetén nyelvek között másodlagosan olyan egyezések alakulhatnak ki, amelyek nem közösen örökölt tulajdonságok. A balkáni nyelvekben több ilyen jelenség is van, és találunk ilyeneket a Volga-vidékén is. Így például az illabiális a (a magyar á rövid párja) a Volga-vidéken minden nyelvben a magyaréhoz hasonló, ajakkerekítéses, labiális a lett, csak különböző időben. Ezek a területi, vagy areális egyezések igen hosszú közös lét esetén jelentősek is lehetnek, új nyelvet mégsem hoznak létre. Ez a magyar nyelv története szempontjából azért fontos, mert a korábbi időben az iráni, a későbbi időben a török nyelvekkel igen intenzív volt az együttélés. Nem csak átvételek, de közös változások is elképzelhetők, egyes esetekben ki is mutathatók, de ezek eredményeképpen nem jött létre új nyelv. A beszélők nyelve nem cserélődött, csak változott.
A nyelvek közötti hasonlóságok, egyezések és eltérések rendszerét egyre finomodó tudományos módszertannal vizsgálhatjuk.
A magyar nyelv uráli eredetét egyértelműen bizonyítja a szókészlet legalapvetőbb elemeinek, a grammatikai jeleknek, a nyelvtan legfontosabb részeinek története. Nem is az eredet kérdése igazán érdekes, hanem az, hogy természetes történelmi alakulása során a magyar nyelvben mi az, ami a magyar nyelv külön életében jött létre. Ugyanis az ősi, örökölt anyagot és az idegen elemeket, illetve hatást könnyebb elválasztani, mint az örökölt jelenségektől a belső újítást. A magyar szavak végén igen sok olyan toldalék van, amely ma már nem él, de amelynek jelenlétét a magyar nyelv korábbi történetében ki tudjuk mutatni. Egy részük bizonyosan a magyar nyelv külön életében került szavainkhoz. Sok esetben nem is világos a funkciójuk, az alapszó és a képzett szó jelentése között ma nem látunk eltérést. Különösen jelentős lehetett ez a belső, magyar változás az ősmagyar kor első, korai szakaszában. Nem tudjuk, hogyan értékeljük ezt a jelentős változást: függ-e ez a korszak hosszától, ismeretlen idegen hatásoktól vagy éppen az azoktól való elzártságtól, esetleg ezek együttesétől? Az ezekre a kérdésekre adott válasz segítheti a magyar nyelvet beszélők történetének rekonstrukcióját is.
Felmerül a kérdés, hogy a nyelvrokonság hogyan függ össze néprokonsággal. Népnek azt a társadalmi csoportot nevezzük, amelynek közös a kommunikációhoz használt jelrendszere vagyis a szemiotikai rendszere, közös a mi-tudata és tartós önelnevezése van. A népnek általában a nyelve közös, de ismerünk olyan eseteket, ahol ez nem így van. Ha egy nép elhagyja nyelvét, és egy új nyelven kezd beszélni, nem biztos, hogy azonosságtudata és önelnevezése megváltozik. Ilyen például a 11. századi európai zsidóság, amely héber nyelvét ugyan a német jiddisre cserélte, de azonossága megmaradt, vagy ilyen a francia is, amely kelta és germán ősi nyelvét ugyan román nyelvre cserélte, de ezzel nem változott meg népi azonossága. Ugyanakkor az sem biztos, hogy egy nyelvet beszélők azonos néphez tartoznak. Az angol és az amerikai, a spanyol és a dél-amerikai, ma már spanyol nyelvű őslakosság lényegében azonos nyelvet beszél, mégsem tekintik magukat azonos népnek. S nem tekinthető azonos népnek a svájci német, az osztrák és a német sem.
