A gondolkodás elsőbbsége
A gondolkodás elsőbbsége
A gondolkodás elsőbbségének tézisét mentalista álláspontnak nevezhetjük. Bár kifejtett változatában a 17–18. század jellegzetessége, megkérdőjelezetlen kiindulásként jóval régebben létezik a filozófiában. Alapfeltevése szerint a gondolkodás univerzális, nemcsak abban az értelemben, hogy az ember (tehát minden egyes ember) lényegénél fogva gondolkodó lény, hanem a tekintetben is, hogy gondolkozásunk szerkezete, sőt, jórészt tartalma is, egyetemes. Megismerésünk tárgya a mindannyiunk számára közös és eleve adott struktúrával rendelkező világ, ismereteink pedig (bármilyenek legyenek is egyébként a belátásra jutás előfeltételei) elvben képesek e világ helyes tükrözésére. A nyelvvel való rendelkezés ugyan maga is egyetemes jellemzője az embernek, de a nyelv az ismeretek megszerzésében nem játszik szerepet, vagy esetlegességével, pontatlanságával, félrevezető megrögzöttségeivel éppenséggel gátolja a tiszta, valódi tudásra törő megismerést. A nyelv legfőbb funkciója a kommunikáció, a tőle függetlenül létrejött gondolatok megjelenítése és „elszállítása” a beszélőtől a hallgatóhoz. A René Descartes filozófiájában megalapozott racionalista felfogás a nyelvet alapjaiban az ész (ráció), s így a gondolkodás struktúráiban gyökerezőnek, ezért a nyelvet tartalmilag univerzálisnak tartja, az egyes nyelvek különbségeit alapjában csupán a szavak hangalakjában látva. A John Locke nevével fémjelezhető újkori szenzualizmus (a megismerésben az érzeteket előtérbe helyező filozófiai irányzat) szerint az ismeret végső forrása az érzékelés, ideák (eszmék) alkotása a kívülünk létező dolgok tudati jeleiként, a szavak pedig csak ezeknek az ideáknak a jelei, vagyis másodlagos jelek. Minthogy az ideák magánjellegűek, szavaink pontos jelentését kizárólag mi magunk ismerhetjük (ez az ún. privát nyelv koncepció), s csak bízhatunk benne, hogy nyelvi közléseink a hallgatóban a miéinkhez hasonló ideák felmerülését váltják ki.
John Locke arcképe J. Greenhill metszetén
