A gondolkodás feloldása a nyelvben
A gondolkodás feloldása a nyelvben
A 20. század második felének a nyelviségre koncentráló filozófiai elméletei zömmel a relativista és wittgensteiniánus indíttatás örökösei. A nyelv világkép-konstituáló jellegének gondolata ölt új formát például Thomas Samuel Kuhn tudományelméletében. Szerinte az úgynevezett tudományos paradigmák – egy kor illetve tudományág uralkodó elméleti és módszertani sémái, fogalom-, eszköz- és célrendszerei – többek között azt is meghatározzák, hogy mi tekinthető egyáltalán a kutatás tárgyának, tudományos problémának; más szóval a tudomány tárgyát képező világ a tudomány (pillanatnyilag általánosan elfogadott) nyelvének függvénye.
G. Vico (1668–1774)
Más filozófiák a nyelv világkép-konstituáló jellegének gondolatát az ismeretelmélettől a lételmélet felé viszik tovább. Például Martin Heidegger (kései) filozófiája szerint a nyelv mindenekelőtt az igazság megnyilatkozásának közege. Minden nyelvi megnyilvánulás már előfeltételezi a világnak a nyelvben történt megnyílását, s azt is, hogy már eleve nyelvben létezünk. A nyelv így nem a gondolkodás rendelkezésére álló szerszám, hanem az emberi lét legmagasabb lehetőségének megtörténése.
A posztmodern filozófiák Heidegger és Wittgenstein nyomvonalán haladnak. A nyelviség bennük mindent átfogó kategóriaként jelenik meg, a nyelv mintegy önmagát beszéli, illetve a mindenkori kultúrák („szótárak”) elbeszélés-sémák és tartalmak („narratívumok”) éppen adott rendszerével azonosítódik. Anélkül, hogy itt e filozófiák lényegének akár csak felületes ismertetésére is sor kerülhetne, látható, hogy ebben a nézetrendszerben a nyelv és a gondolkodás viszonyának kérdése annak hagyományos formájában, problémaként, többé már nem fogalmazható meg.
M. Heidegger (1889–1976)
Nyelvfilozófia
A nyelvfilozófia a filozófiának az az ága, amely az emberi lét legáltalánosabb, lényegi vonatkozásait jelesül a nyelv, az általában vett nyelviség tanulmányozásán keresztül, illetve erre a kérdéskörre vonatkoztatva kívánja értelmezni. Felöleli a nyelv filozófiáját (a különböző filozófiák által e tárgyban kifejtett nézeteket), a nyelvi filozófiát (a filozófiai problémáknak a nyelv elemzésén alapuló megoldás-kísérleteit), a filozófia nyelvének elemzését (a filozófiai kijelentések értelmezését nyelvi formájuk vizsgálatán keresztül), a nyelvészet filozófiai vonatkozásainak tárgyalását, valamint mindezen – egymást részben át is fedő – témakörök tudománytörténetét.
A nyelvfilozófiai vizsgálódásoknak a filozófia egészén belüli fontossága történetileg, bölcseleti iskolánként, sőt filozófusonként is változó. Legáltalánosabb megközelítésben azonban mégis kirajzolódik e tekintetben három nagy korszak. A régi nyelvfilozófia alapjában a teljes, a nyelv taglalása nélkül is minden lényeges tételében kész bölcseletnek a nyelvre való alkalmazásaként jellemezhető. Az újkori filozófiában a nyelvre való reflektálás az emberi lényeg kifejtésének integráns, elengedhetetlen része. A modern filozófiai gondolkodás egy tekintélyes része számára viszont a „mi az ember?” kérdésére mindenekelőtt vagy egyenesen kizárólag a nyelvfilozófia válaszol, a nyelv a bölcselet voltaképpeni tárgyává válik, a filozofálás mintegy feloldódik a nyelvfilozófiában. (Ez a korszakolás mindazonáltal csak hozzávetőleges és viszonylagos, a jelzett megközelítések nem kivételtelenek.)
A nyelvfilozófia a filozófiának az az ága, amely az emberi lét legáltalánosabb, lényegi vonatkozásait jelesül a nyelv, az általában vett nyelviség tanulmányozásán keresztül, illetve erre a kérdéskörre vonatkoztatva kívánja értelmezni. Felöleli a nyelv filozófiáját (a különböző filozófiák által e tárgyban kifejtett nézeteket), a nyelvi filozófiát (a filozófiai problémáknak a nyelv elemzésén alapuló megoldás-kísérleteit), a filozófia nyelvének elemzését (a filozófiai kijelentések értelmezését nyelvi formájuk vizsgálatán keresztül), a nyelvészet filozófiai vonatkozásainak tárgyalását, valamint mindezen – egymást részben át is fedő – témakörök tudománytörténetét.
A nyelvfilozófiai vizsgálódásoknak a filozófia egészén belüli fontossága történetileg, bölcseleti iskolánként, sőt filozófusonként is változó. Legáltalánosabb megközelítésben azonban mégis kirajzolódik e tekintetben három nagy korszak. A régi nyelvfilozófia alapjában a teljes, a nyelv taglalása nélkül is minden lényeges tételében kész bölcseletnek a nyelvre való alkalmazásaként jellemezhető. Az újkori filozófiában a nyelvre való reflektálás az emberi lényeg kifejtésének integráns, elengedhetetlen része. A modern filozófiai gondolkodás egy tekintélyes része számára viszont a „mi az ember?” kérdésére mindenekelőtt vagy egyenesen kizárólag a nyelvfilozófia válaszol, a nyelv a bölcselet voltaképpeni tárgyává válik, a filozofálás mintegy feloldódik a nyelvfilozófiában. (Ez a korszakolás mindazonáltal csak hozzávetőleges és viszonylagos, a jelzett megközelítések nem kivételtelenek.)
