Az időmértékes verselés
Az időmértékes verselés
Nyelvi alapja a rövid és a hosszú szótagok megkülönböztetése, amit nyelvünknek az a viszonylag ritka sajátossága tesz lehetővé, hogy az egyes beszédhangok rövid és hosszú alakjainak felcserélése akár az egyes szavak jelentését is megváltoztathatja. (A török és az örök szó nem ugyanazt jelenti, mint a tőrök és az őrök.) Ez a szótagmérés ritmuselve.
Hosszúnak érezzük azokat a szótagokat, amelyekben a magánhangzó hosszú (pl. vér – ző, árny – kép). A kimondás időtartamát azonban a mássalhangzók is befolyásolják. Viszonylag hosszú szótagot hallunk akkor is, ha rövid ugyan a szótagképző magánhangzó, de a szótag zárt, vagyis a rövid magánhangzót még ugyanabban a szótagban egy vagy több mássalhangzó követi (pl. kert – ben, mon – dat). Csak egyetlen szótagtípus számít rövidnek: a záró mássalhangzó nélküli, rövid magánhangzós nyílt szótag (pl. te, va – la – ki). Mivel a szóhatárnak nincs ritmikai szerepe, a verssorokat nem a megszokott módon, szavanként, hanem folyamatosan, megállás nélkül szótagoljuk.
(Például: Kér – ke – di – ké – ret – len kin – csé – ve – la – zis – ko – la – gyer – mek.)
Az európai nyelvek többsége alkalmatlan az eredeti, klasszikus értelemben vett időmértékes verselésre: a szótaghosszúságot legfeljebb szóhangsúlyokkal tudja helyettesíteni. A magyar költészetben azonban az időmértékes verselés meghonosításához nem kellett ritmuselvet váltani: a szótagmérés számunkra éppolyan természetes, mint az ókori görögök és a rómaiak számára volt. Versújító költőink – szórványos korábbi kezdeményezések nyomán – a 18. század második felében ültették át költészetünkbe a több ezer éves klasszikus formák nagy részét.
