A NÉPKÖLTÉSZET ÉS A NÉPIES MŰKÖLTÉSZET (Margócsy István)
A NÉPKÖLTÉSZET ÉS A NÉPIES MŰKÖLTÉSZET
(Margócsy István)
(Margócsy István)
A 18. század végén, mintegy az ókori görög/latin művészetet kizárólagosan istenítő klasszicista irodalomfelfogással szembeni lázadásként, egész Európában feltámadt az érdeklődés az egyes népek saját folklorisztikus kultúrája iránt.
Magyarországon 1784-ben jelent meg (Rát Mátyás újságjában, a Magyar Hírmondóban) Révai Miklósnak, a kiváló nyelvésznek és irodalmárnak felhívása a régi költői emlékek és népdalok gyűjtésének megindítására. Révai szeretné összegyűjteni „eleinknek régi verseiket”, a „régi históriás, mesés énekeket” s „a köznépek szájában forogni szokott régi verseket” – ahogy célját megjelöli: „mind a nyelvnek, mind a tudományoknak gyarapodása végett”. E korban, elsősorban Herder széles körben elterjedt elméletének és gyűjtőmunkájának hatására, néhány más nemzet költészetének – pl. a szerb hősi énekek, a később hamisítványnak bizonyult, de a korban rendkívül nagy hatást gyakorlott Ossziáni költészet példájára – a magyar irodalmárok jelentős csoportja próbálkozott a gyűjtőmunkával (ilyen szándéka volt többek között Csokonai Vitéz Mihálynak is): mindent össze akartak gyűjteni, ami a magyar nyelvű kultúrának régiségét és eredetiségét bizonyítani képes lehetett volna – s ha régi írásos dokumentumokat nem vagy csak keveset találtak, akkor a nép száján hagyományozódó költészethez fordultak mint forráshoz. Ebben az első szakaszban a népköltészetet még nem önmagáért keresik (Révai magyar név híján pl. még magyarázatként a német elnevezést – Volkslieder – kénytelen használni), hanem feltételezett régiségéért: a folklórt egyszerűen úgy tekintik, mint a régiségnek naiv módon megmaradt emlékeit, amelyekből megpróbálnak egy nagy ívű anyanyelvi kulturális hagyományt rekonstruálni. Ennek során a gyűjtött és felmutatott anyag is sokáig még vegyes marad: nagyon sok olyan, a szóbeli kultúrához tartozó, a magas irodalom hierarchiájába bele nem férő alkotást is e halmazba sorolnak, melyeknek folklorisztikus „népi” eredeztetését később már nemigen fogadták el sem az irodalom, sem a néprajztudomány oldaláról (ilyen volt pl. Pálóczi Horváth Ádám igen jelentős énekgyűjteménye az 1800-as évek elejéről: Ó és új, mintegy Ötödfélszáz énekek, ki magam csinálmányja, ki másé).
