A NÉPSZERŰ KÖLTÉSZET (Imre Mihály)
A NÉPSZERŰ KÖLTÉSZET
(Imre Mihály)
(Imre Mihály)
A magyar nyelvű reneszánsz szerelmi líra szórványos előzmények után Balassi Bálint életművében bontakozott ki. 17. századi anyanyelvű szerelmi költészetünk részben folytatja a Balassi előtti korszak föltételezhető sajátosságait, részben Balassi életművének hozadékát örökíti tovább.
Szentsei György daloskönyvének egy oldala
A szerzők között alig van kiemelkedő – vagy egyáltalán ismert – alkotó, többségük névtelen. Gyanítható azonban róluk, hogy valamennyire iskolázottak, olykor bizonyíthatóan magasabb műveltséggel rendelkeznek. Arra is találunk példát, hogy mások megbízásából szerezték verseiket, amit azután a megbízó használt föl. Így udvarolt Batthyány Ádám Aranyasy István és Kállai Kopasz Pál szerzeményeivel 1630 körül, éppúgy mint korábban Battyány Ferenc Balassi verseivel. A versek többnyire „kétéltűek” voltak: szerzőjük ugyan legtöbbször „megírta” műveit, melyekhez már maga is fölhasználhatott szóbeli – énekelt – hagyományt; verseit kéziratos írásos hagyomány terjesztette, másrészt énekelt orális verskultúra. Így a legritkábban találkozunk lezárt, változatlan szöveggel, szövegváltozatok, szövegláncolatok összekapaszkodó sorozatában él ez a költészet. Genezisében a „magas kultúrában” gyökerezik, folyamatosan – bár csökkenő intenzitással – érintkezik is azzal, de egyre szélesebb felületen kapcsolódik majd a csak alkalmilag írásbeli szintre eljutó, vagy teljesen orális kultúrához. E „közköltészet” tehát a költői hagyományok vegyítésének fontos műhelye, egyre szorosabb kapcsolatban áll a folklórral. Jól mutatja e folyamat irányát a Balassi-strófa (a6a6b7c6c6b7d6d6b7) 17. századi változása. A műköltészetben és közköltészetben a század első harmadában még kiugróan magas arányszámmal van jelen, a közköltészetben megritkul a század derekától, az egyszerűbb strófaszerkezetek szaporodnak meg. A részben orális technika miatt igen gyakori és elterjedt lesz a sztereotípiák, formulák keletkezése, fölhasználása, amelyek áramlanak a régebbi és újabb művek, szövegváltozatok között. (Ez megjelenik a kompozíció, szcenírozás, képkincs, jelzőhasználat szintjén egyaránt.) Jól példázza ezt az „Őszi harmat után, végre mikor osztán fudogál az hideg szél...” kezdetű vers, amelynek szövegrészletei bekerülnek szerelmes versbe, kurucos hangú búcsúénekbe, majd istenes énekbe. Az utóélet a módosuló szövegállomány újabb és újabb részleteit aktualizálja. Tömegesen találhatunk erre példát a szerelmi tárgyú versekben: Venus és Cupido jellemzésével, bemutatásával, szerepük értékelésével. Lépten-nyomon fölbukkan a „Halál hozó, nyil hordozo kis gyermek” – Cupido, aki ígérget és megcsal, szövetséges majd ellenség, sebet oszt, majd gyógyít, halálosztó és barát; a természeti környezet legváltozatosabb színterein jelenik meg a szerelmi vágyakozás beteljesülési esélyeihez igazodva.
