Örkény István és az egyperces novella
Örkény István és az egyperces novella
Korai írásait pocsék műveknek nevezte Örkény István (1912–1979), hozzátéve, hogy legalább szokatlan módon voltak pocsékok. Később elegáns, de kevéssé eredeti miliőnovellákig és a becses dokumentumprózáig jutott. Csak megkésve derült ki, hogy a negyvenes évek eleje óta közelített a groteszkhez, anélkül, hogy elméletileg tisztázta volna kísérleteinek jellegét. Anekdota-ellenessége, sűrítő szándéka egyre rövidebb, kihagyásosabb kisformák felé vezette. Az 1950-es évek végén, írói mellőztetése idején e rövidformai próbálkozások paksamétáját még mindig tétova érzésekkel bízta egy fiatal literátor barátja ítéletére. Az Egyperces novellák (1968) kötet is majdhogynem véletlenül talált magának címet (a francia fordítás az igen szerencsés, kiegészítő jelentésű minimítoszok megjelölést használta). Az egypercesek nagyobb része az urbanitás uniformizált, regulázott közlésmódjaiból indult ki (vicc, hír, utasítás, apróhirdetés), vagy nagyobb lélegzetű műfaji preformációkat (mese, anekdota) préselt össze. Paradox játékosság, poentírozott groteszk kisforma, líraian telt fragmentum lett a végeredmény. Örkény nem tartotta magát a műfaj felfedezőjének (Franz Kafkától Kosztolányi Dezsőig sokan írtak hasonló „szösszeneteket”), de magára az írásmódra és a befogadás ajánlott, az idővel takarékoskodó lehetőségeire büszke volt. Érdekes módon az egyperces rabul is ejtette az írót: besorozta e műfajba nem ide szánt – nem is „egyperces” – írásai egy részét, és állandóan szaporította a kollekciót. Ahogy Karinthy Így írtok ti c. paródiagyűjteménye is az 1912-es első kiadás kis kötetében tárja föl igazi önmagát, s nem a későbbi két kötetes összkiadásokban, úgy az Egyperceseknek is az első (és az alig változott második) edíciója a maradandó.
