A Hetek
A Hetek
A csoport költői: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon. Többségükre a tanyasi, falusi, kisvárosi feladatvállalás, a tanítói, népművelői, könyvtárosi, újságírói munka volt jellemző. Tisztán az irodalomnak alig egyikük-másikuk szentelhette magát (Raffai egy időben az országgyűlés alelnöki székéig emelkedett). A közösségi-néptribuni elkötelezettségű, társadalmi tapasztalatokra építő, kritikai szelleme ellenére is optimisztikus jövőképű költészet egyszerűbb, lendületesebb formáitól jutottak el az élménylíra fájdalmasabb és összetettebb változataiig. Közvetlen mestereiket Illyés Gyulában, Nagy Lászlóban, esetleg Juhász Ferencben és Váci Mihályban tisztelték.
Az eddigiekben a legmagasabb rendű összegzésig Nagy László jóval ifjabb testvéröccse, Ágh István (1938–) érkezett. Az ő helye a középnemzedéken belül a versgondolkodásban, grammatikában, tematikai újításban oly eredeti Tandori Dezső másutt részletezendő lírája, a nagy 20. századi létösszegzéseket fölényes mesterségbeli tudással alkotó Orbán Ottó ugyancsak másutt taglalt munkássága mellett van. Ebben a körben említendő a felhőtlen életöröm manapság szinte egyetlen poétája, Csukás István, s természetesen a határainkon túli magyar líra néhány olyan jelese, mint többek között a jugoszláviai Tolnai Ottó. E kitekintés is jelezheti, hogy a Hetek időnként szűkös önköre költészetünk más gyűrűi felé tágult. Ágh a látomásos költői képtechnika nyugtalanságán belül megőrizte a falusi létől és a természet törvényeiből leszűrt, higgadtan mérlegelő tapasztalatait. Bár sokszor jár szeretett költőbátyja útján, szuverenitása anyaverseiből is kiviláglik. Nagy László az örök anyát, a hazát és az anyanyelvet is megtestesítő szeretett, fájdalmas matert énekelte – Ágh István a nagyobbik fiát eltemető, matróna kort megért édesanyát, s benne az örök mintaembert.
A Hetek tagjai komoly, sőt komor alaptermészetűek. Játékosságban – a néha földerülő Ágh mellett – Bella István (1940–) jár az élen. Fő témája a szerelem, mely egyben a szabadság is, és az ifjúság is. Ömlöttek belőle a virgonc, tartalmas dalformák, mégis elindult a modern versalakok, az új lexika sarkcsillaga felé. Nyelvteremtő képessége részben zenei jellegű, amint ezt Szeretkezéseink c., legjelentékenyebb kompozíciója is bizonyítja. A lét harmóniáját a nyelvmágia eszközeivel is igyekszik kivívni.
Ratkó József (1936–1989) az éleslátó okosság, a türelmetlen kifakadások és az érzelmi dac indíttatásával, a „törvénytelen” gyerekkorból jőve a mitologikusan is kiterebélyesedő népköltészeti ihletés költője, s mindhalálig a szegények lírikusa, szószólója lett. Főként Törvénytelen halottaim c. művével alkotott maradandót. Raffai Sarolta (1930–1989) számos műfajban kipróbálta erejét, s vélhetően a regényként és drámaként is földolgozott Egyszál magam (1967) szókimondása őrzi legelevenebben a nevét. Buda Ferenc (1936–) lírai szűkszavúságát egy-egy szép verstolulás és gazdag műfordítói életmű oldja. Kalász László (1933–) mindig az első verssor két-három szavát emeli ki címként, s ezt ismétlés nélkül, a lehető legegyszerűbben, sűrű képekbe futtatva alkotja kedvesen kesernyés helyzetdalait. Serfőző Simon (1942–) az elégikus hangvételt az önmagát kényszerűen kuszáló dalformában érvényesíti.
Bella István
Ágh István, Varga Domokos és Csukás István az Írószövetségben
