Előfutárok, úttörők
Előfutárok, úttörők
Személyiségcentrikus és erkölcsközpontú történelmi és társadalmi drámáik azonban – melyek aztán mintegy negyven évig nélkülözhetetlen elemei voltak organikus dramaturgiai és színházi kultúránknak – már a kezdetkor is legföljebb a históriai, a szociográfiai és a lélektani szempontok bátorsága, frissessége révén voltak modernek. Legtöbbször epikusan áradó szerkezetükkel, általában poétikus stílusukkal a józan, értékteli konzervativizmus számára vetették meg a tradíció alapjait.
Sokan, követték ezt a problémaérzékeny hagyományt. Így Sarkadi Imre (1921–1961) az Elveszett paradicsom (1960–61) c. művével, melyben a korának kilátástalansága és a saját bűne miatt öngyilkosságra készülő, harminchárom éves értelmiségi főhőst az emberi nagyság (a lankadatlan teremtőerő) és az érzelmi gazdagság (a szerelem) klasszikus mintáit képviselő szereplők térítik el szándékától. Az Atya (az édesapa) és a Szentlélek (a „csodálatos” jelentésű Mira nevet viselő leány) fognak össze, hogy a dráma metaforikus Szentháromságának megmentsék a krisztusi korú Fiút. E mű párdarabja, az Oszlopos Simeon (1960-61) már valóban modern kezdeményezés, melynek a groteszk körében a helye.
Illyés és Németh nyomdokain a romániai magyar irodalom reprezentánsa, Sütő András (1927–) jutott a legmesszebbre. Az ún. hitvitázó dráma szituációit és dialógusait továbbgondoló trilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1974, Csillag a máglyán, 1975, Káin és Ábel, 1977) a kisebbségek (általában a kis népek) szabadságáért, társadalmi jogaiért, zavartalan anyanyelv-használatáért szállt síkra. Később Sütő is az izgatottabb, formabontó színművek felé tájékozódott (Álomkommandó, 1987). Hasonló út figyelhető meg az ugyancsak erdélyi Székely Jánosnál (1929–1992), aki a Caligula helytartója (1972) és a Protestánsok (1976) c. verses történelmi drámák emelkedetten tartalmas szabályszerűségétől jutott el a Mórok (1991) felvonásonként cselekményt, helyszínt, szereplőket váltogató technikájáig.
Hubay Miklós (1918–) több mint fél évszázada járja a maga sajátos, mindig új drámaírói célokat kitűző útját. Nincs két egyforma darabja, figyelme naprakész – modernsége viszont az antikvitásban gyökerezik. A görög szellemiség, másfelől Shakespeare ihletése jellegzetesen mai tárgyú színműveiben, vagy az egyfelvonásos műfaját újraélesztő munkáiban is kimutatható. Ha közvetlen „hála-áldozatot” mutat be drámaíróként a nagy elődöknek, akkor anakronizmusok, ötletsziporkák segítségével világít a jelenbe (a Búcsú a csodáktól – 1979 – c., Szophoklészről szóló tragédia és a Te Imre, itt valami ketyeg – 1974 – c. abszurdoid jelenet csak ízelítő oeuvre-jéből). Szabó Magda (1917–) drámaírói tevékenysége zártabb, egyneműbb, s aktualizáló áthallásaival, nyelvi modernizmusaival tűnik ki (Az a szép, fényes nap, 1976).
A modern magyar dráma Örkény István (1912–1979) átütő drámaírói jelentkezésétől datálható: 1967-től, a Tóték premierjétől. A stiláris szintet nézve Örkénynél elegyedett a legszervesebben a közép-kelet-európai abszurd (amely inkább groteszk színezetű, fő tárgya a szabadsághiány, és a kópés, optimisztikus humor sem hiányzik belőle), illetve a kristályos nyugat-európai abszurd (amely katasztrofikus, fő tárgya az ember egzisztenciális veresége és civilizációs válsága, humora pedig akasztófahumor). A tematikus szintet tekintve Örkény István a parabolát, a példázatosságot mindenki másnál elevenebben oltotta a drámai cselekménybe és a pompásan jellemzett alakok viszonyváltozásaiba. Végül a szerkezet szintjén ő hozta létre – mininovellái nyomán – az egyperces dramaturgiának nevezhető struktúrát. Tragikomédiái egy tőről metszettek, formailag mégis változatosak. Villódzó intellektualitása, bölcs és kritikus magyarságtudata, életet és halált együtt szemlélő humanizmusa a Tóték „az elnyomás elnyomást vált ki” gondolatában éppúgy érvényesült, mint a kisember ironikus apoteózisként, mulatságos dicshimnuszaként fölfogható „öregkori szerelmi háromszögben”, a Macskajátékban (1971). Az apró jelenetekkel operáló, ezer fénytörésű szatirikus technika mesterműve a Pisti a vérzivatarban (1969; színházi bemutatója: 1979), Nehézkesebb és bizonytalanabbul értelmezhető munka a Forgatókönyv (1979).
Örkény Isván Macskajáték c. művét – Székely Gábor rendezésében – a Szolnoki Szigligeti Színház tűzte műsorára 1971. január 12-én. Orbánné-Hegedűs Ágnes, Paula – Gyimesi Pálma
Radnóti Zsuzsa, Örkény István és Pécsi Józsefné, mögöttük állva Sarkadi Ádám, Sarkadi Imre Lipták Kálmánék kertjében Balatonfüreden
