Nyelvteremtés és adaptáció
Nyelvteremtés és adaptáció
Örkényhez és nemzedékéhez a látásmód, Nádashoz és nemzedékéhez inkább a szókimondás és a grammatika kötötte az újabb generációk tagjait. A mai magyar dráma elsősorban nyelvében él. Parti Nagy Lajos (1953–) szinte tisztán textuális, epiko-lírai színdarabokat varázsolt (A test angyala, 1991; Mauzóleum, 1995), Darvasi Lászlónál (1962–) is egybeolvad a címszereplő létmódja és kifejezésmódja (Szív Ernő estéje, 1994). A nyelvnek ez az – iróniát és kritikát sem nélkülöző – előtérbe kerülése a posztmodern tendenciákkal is magyarázható, de beleszóltak maguk a drámatechnikai és színházi fejlemények is. Így például az, hogy Witold Gombrowicznak az operettműfaj „monumentális idiotizmusáról” szőtt, nagyhatású elmélete a magyar színpadokon az operaműfajra is rávetült. (Természetesen Európa-szerte ugyancsak divatosak az operaparódiák.) Az énekelt beszéd (vagy az ének tiltása), az ének által közvetíthető tartalom dilemmái is létrehívtak nyelvelméleti tanulságú és hatású teóriákat.
Részben posztmodern jelenség a vándormotívumok alkalmazása és az intarziás szövegkezelés is. Sok értékes mai magyar dráma ezért lett átirat. Márton László (1959–) tanulmányban is kifejtette, miért tekintendők a minden vonatkozásban radikális átdolgozások eredeti, új műnek. Nézeteit igazolni is tudta (Lepkék a kalapon, 1987; Carmen, 1990). A nagyratörő (1995) címmel a shakespeare-i típusú, ciklikus drámateremtés mai jó esélyeire is adott példát. Nagy Andrást (1956–) főleg a híres életek, kérdőjeles sorsok izgatják. A magyar irodalomban elég ritka bölcseleti dráma híve, egyben elkötelezett moralista. Egy-egy történelmileg beágyazott személyes sorsdráma etikai és hitbéli rétegeinek esszéisztikus föltárásáért néha magának a kérdésnek a drámaiságát is hajlandó feledni (A csábító naplója, 1992; Alma, 1994). Békés Pál (1956–) műhelyében állandó a sistergés, a sziporkázás, a munkaláz, s ami néha velejár: a sietősség. Kitűnő adaptációi mellett a Pincejáték (1987) a legigényesebb vállalkozása, a mélyben megállt idővel és a szerepükbe kövült, tragikomikus figurákkal.
A magyar dráma folyamatos modernizálódásáról, új törekvéseiről az a tény is tanúskodik, hogy Goethe Faustját (Márton László, Báthori Csaba) és Shakespeare-től a Szentivánéji álom című komédiát (Nádasdy Ádám, Emőd György, Csányi János), Moličre színműveit (Petri György) és más nagyokat rendre friss magyar szöveggel hallunk a színpadról. A kortársi magyar dráma a lassú forrás jeleit mutatja – e jelekből persze csupán remélhető, de meg nem jósolható a kiforrás.
