Sánta Ferenc (1927–)
Sánta Ferenc (1927–)
Az Emberavatás antológia vezéregyénisége, Sánta Ferenc egy klasszikus értékűnek bizonyult elbeszéléssel mutatkozott be. A Sokan voltunk önéletrajzisággal átitatottan szól arról a szegénységről, amelyik az életet végigküzdendő feladatnak látja, amelyben helyt kell állni, bármi történjék is. A közösség szigorú erkölcsi törvényei késztetnek a jóság, szeretet, tisztesség szerinti életre, amelynek két tartópillére a munka és a család. Az irántuk való hűség az emberi lényeg hordozója. Nincs olyan élethelyzet – sugallja az író –, amelyben hűtlenek lehetnénk eszményeinkhez, s legfőbb kötelességünk: embernek maradni. 1956 tapasztalatai azonban kétségessé teszik a helytállás lehetőségét is, s ennek megfelelően módosulnak a témák és a kérdések. A hatalom természetrajza kerül a középpontba, hatalom és erkölcs viszonya. Mindez világtörténelmi összefüggésekbe helyeződik: van-e haladás az emberiség történelmében, van-e értelmük a forradalmaknak?
Ez a módosuló írói mondandó már nem fejezhető ki a korábbi, ösztönös írói magatartással, a lírai típusú novellákkal. Az újabb művek tudatosan arra törekednek, hogy térben és időben általános igazságokat ábrázoljanak. A lírai helyett intellektuális lesz a látásmód, gyakori a parabolikus szerkesztés. Változatosabbak az írói eszközök, korábban elsősorban a hangnem, a stílus, a próza ritmusa idézte a népköltészetet. Visszafogottabban, de ez is megmarad. Viszont elmélyül egy még lényegibb hatás: a népköltészet szemléleti, szerkezeti, jellemábrázoló tulajdonságaiból fakadó.
Az írói világkép mozgását az újabb elbeszéléseknél is összetettebben mutatja meg a hatvanas évek első felében keletkezett három regény. Keletkezését tekintve az első Az áruló (megjelent 1966-ban), amely az 1956 nyomán szükségszerűen felmerülő történetfilozófiai kérdésekkel néz szembe. Az etikus történeti cselekvés lehetőségeit keresi, a huszita háborúk korába helyezi a bevallottan meditáció céljára megszerkesztett történetet, amely négy magatartásformát mutat be: a forradalmár, a reformer, a világból kiábrándult értelmiségi és a történelem viharait pusztán elszenvedni képes paraszt figurájában, s velük szembesül az ötödik magatartás, az Íróé, a pártatlan szemlélőé-megítélőé.
Az ötödik pecsét (1963) koncepciója az alkotó etikai nézetein alapul. Az etikai töltés háttérbe szorítja a szereplők különböző világnézeti beállítottságát, és így az írói szándék szerint nem az az elsődleges, hogy ők valamilyen filozófiai-politikai eszme mellett elkötelezik-e magukat, hanem az, hogy hallgatnak-e a minden emberben meglévő erkölcsi ítélőképességre.
A Húsz óra (1964) regényvilágában a történelmi és az etikus cselekvés egymáshoz közelítő fogalmak. A választott életanyaga.
Egy magyar falu 1945 utáni közel húsz esztendejének története a zárt közösség sorsán keresztül a magyar történelem menetének tipikus tükrévé is válik. A regény szerkezetileg húsz fejezetre tagolódik. Az egyes fejezetekben riportszerű és szociografikus eszközök felhasználásával egy-két sorsot s jellemet ismerhetünk meg. A mű mégsem bomlik novellafüzérré. Ezt nemcsak a falusi közösség azonos élményei akadályozzák meg, hanem az is, hogy másképpen, más látószögből beszélnek ugyanarról. A központi alakokról minden fejezetben többet és többet tudunk meg. Ez a vibráló soknézőpontúság teszi lehetővé, hogy az igazság minél teljesebben kibontakozhasson, hogy objektív kép alakulhasson ki. S ugyanezt erősíti az is, hogy több a centrális szerepű idősík az emlékezésekben. Ezzel a technikával kétszáz oldalon a nagy regényfolyamok teljessége idézhető fel.
Sánta Ferenc
