Sarkadi Imre (1921–1961)
Sarkadi Imre (1921–1961)
A második világháborúval kezdődő korszak kínjainak és éles fordulatainak egyik legjelentékenyebb epikus megörökítője Sarkadi Imre. Pályakezdő novelláinak központi témája a világháború (A szökevény, Pokolraszállás), a személyiség fenyegetettsége, s ugyanezt az élménykört a mítoszok világába is átteszi (Kőműves Kelemen, A szatír bőre). Egyik hőstípusa a szenvedő ember, aki nem tud ellenállni a gonosznak, aki tehetetlen az embertelenség erőivel szemben. Az emberiség szégyenét cselekvésre képtelen, de gondolkodó emberként éli át, s utólag ítéletet mond. A másik póluson pedig, a gonoszság tobzódásának nyomasztó élményétől determináltan úgy vélik, hogy ha ellenállni úgysem lehet, akkor segíteni kell a gonosznak, s az abszolúttá váló rossz talán önnön ellentétébe is átcsaphat, s akkor értelme lehet az azonosuló pokolraszállásnak.
A fordulat évének hatására Sarkadi gyors és radikális írói személyiség- és szemléletátformálást hajt végre. Elbeszéléseinek középpontjába a szenvedő helyett a cselekvő ember kerül. A szövetkezeti gazdálkodás útjára lépő, annak nehézségeivel birkózó parasztság sorsát elemezte szociografikus részletezéssel (Gál János útja, Kútban). Őt is megérintette a sematizmus, az életigazságot nem mindig tudta a művészi igazság szintjére emelni.
1955-ben újabb szakasz kezdődött munkásságában. Hogyan kell élni? – kérdezi elsők között. Kérdése a művek világában inkább így hangzik: hogyan nem szabad élni? és hogyan kellene élni? Hősei számára a beilleszkedés a létező szocializmus rendjébe nem közvetlenül politikai-világnézeti síkon probléma, hanem az életforma síkján. Többre vágyó nyugtalanság vibrál bennük, személyiségük teljesebb megvalósítását keresik, de éppen a legalapvetőbb emberi szükséglet, a munka, méghozzá rendre az alkotó jellegű értelmiségi munka válik számukra tartalmatlanná, s így a többre vágyás célt téveszt, tragédiákat okoz. Munkájukkal, hivatásukkal kerülnek diszharmonikus viszonyba az utolsó pályaszakasz műveinek hősei. Most már nem az elbeszélés, hanem a kisregény (Viharban, Bolond és szörnyeteg, A gyáva) és a dráma (Oszlopos Simeon, Elveszett paradicsom) a fő műfajai. Sarkadi Imre utolsó művei 1961-ben, a konszolidáció nyers szakaszának végén úttörő jelleggel hangsúlyozták az egyetlen élet jelentőségét, s ezzel segítettek nagy és illúziós történelmi távlatokból a tekintetet közelre irányítani: arra a jelenre, amely az éppen élőknek mégis a legfontosabb.
Sarkadi Imre 1958-ban
