A kísérletező író
A kísérletező író
Ha ilyen az ember, akkor hogyan lehet róla autentikus módon beszélni? Az életmű egésze az író különböző irányokban folytatott nyomozása annak érdekében, hogy megtalálja a modern ember közérzetének tolmácsolására adekvát művészi kifejezésmódokat. Kereséseinek azonban semmi köze a forma kalandorainak olcsó experimentalizmusához. Mészöly mélyen gondolkodó, s főleg gondolati útjain makacsul végighaladó író. Formai kísérleteit úgy kell felfognunk, mint az emberről, az ember helyzetéről alkotott eredendően újszerű és korszerű képéből szervesen következő prózapoétikai konzekvenciákat.
E különböző irányú kereséseknek közös kiindulópontja az elrugaszkodás azoknak a megoldásoknak a döntő többségétől, amelyeket a magyar epikai hagyomány fölkínált számára. Kezdettől elhárítja a közösség képviseletében a közélet színterein tevékenykedő író olykor hősi helytállásra kényszerítő, de sokkal gyakrabban csak az igazi művészi feladatok előli elbújásra, az alkotói kényelmességre alkalmat adó szerepét. Fokozatosan megszabadul mindattól, amit ez, a felfogása szerint idejétmúlt szerep magával hozna: prózájában az egyenes vonalú elbeszélés érvénye erősen háttérbe szorul. Lemond a cselekményszövés folyamatosságáról, az ok-okozati elv mindenható érvényesüléséről, elveti a magyar prózai hagyomány terjengősségét, körülményeskedését. A személyesség szerepe összezsugorodik műveiben.
Művei egy részében, mint az érintett Az atléta halálában és a Saulusban, a történet valamely központi hős köré rendeződik, folyamatossága legalább utólag rekonstruálható. Olykor, mint A három burgonyabogár vagy a Film, az Emkénél c. novellákban kitapintható a személyes tapasztalati háttér. A fikció nem lépi túl a – mészölyi értelemben vett – realizmus kereteit. Ezen belül azonban intenzív formakeresés folyik. Feltűnő a pszichologizálástól való tartózkodás következetessége, az éles váltások, vágások beiktatása a történetmondásba, a törekvés a sűrítésre, tömörítésre, elhagyásra. Mészöly prózája határozott fordulatot vesz a fogalmiságtól mentes, az esszéizálás csapdáját kikerülő, hangsúlyozottan képi, sőt, igen gyakran mikrorealista elemekkel dolgozó művészi absztrahálás irányába. Mindez együtt a tárgyalt műtípusnak parabola-jelleget kölcsönöz. Mindennél jobban illusztrálja Mészöly ilyen irányú törekvéseinek végeredményét a Jelentés öt egérről c. novella, a szikár, lényegi elemeire csupaszított utalásos történet egyik legtökéletesebb megvalósítása pályáján. A téma: öt, magát télire a spájzba befészkelt egér kiirtása ökonomikus előadását a választott nézőpont, ember és állat egyenlőtlen küzdelmében mindkét élőlénytől egyformán távolságtartó, részrehajlatlan, az előbbivel szemben elbizonytalanítóan (ön)ironikus, az utóbbival szemben érzelgésmentes írói magatartás tölti meg feszültséggel, nyitja ki többirányú értelmezés felé.
A kísérletező írót nagy erővel vonzzák azok az övezetek, amelyekben az epika számára elsőrendűen biztosított erőtérnek, a fikciónak a hatóereje lecsökken. Kiaknázni a nem-fiktív elbeszélésmód eredményeit esztétikailag teljes értékű műalkotások létrehozására – ennek a feladatnak a megvalósítására vállalkozik az életmű egyik legemlékezetesebb darabjában, a Magasiskolában (1956). Olvashatnánk akár tudósításként is az ohatpusztai solymásztelep életéről. Csakhogy a narrátor mély emberi érintettsége az ott tapasztaltakkal szemben átlendít a riportként való befogadás szintjén. A puha civilizációból érkező tanú, látogató, vendég hirtelen brutálisan szembesül egy érintetlenül fennmaradt archaikus kisvilággal, amelyben a rideg szigor, pontosan kijelölt szerepek, ember és madár, idomár és idomított állat szoros egymásra utaltsága, a represszió szabályozta, de a közösség tagjai által önkéntesen elfogadott rend uralkodik. Az egyszerre vonzó és taszító idegenség világát a narrátor sem védelmébe nem veszi nosztalgiából, sem el nem utasítja barbársága miatt, hanem megérteni próbálja, illetve megkísérli önnönmagát hozzászoktatni. Az elbeszélés lehetőségeinek ilyetén kitágítására tett kísérlet sikerét mutatja, hogy az „egyszerű” tudósítás kikényszeríti a szöveg parabolisztikus értelmezésének műveletét.
Mészöly, aki később A tágasság iskolája c. esszéjében (1963) visszatér a Magasiskolában feldolgozott témához, s értekezőként általánosítja az egyszeri tapasztalatot, mintegy szemléletként és alkotó módszerként kiterjeszti annak érvényét, legtudatosabb művészeink közé tartozik, aki alkotói tevékenységét gondolkodóként is átvilágítja, értelmezi. Ez a tudatosítási szenvedély, gondolati mélység és végiggondoltság teszi becsessé esszéírói működését. A Magasiskola futó értelmezésével szemléltetett írói módszer részmozzanatként sok más művében felbukkan. Pontos történetek, útközben c. regényében (1970) a fikció birodalmából egy másik irányban indul zsákmányszerző útra: az életanyag közvetlen, beavatkozás nélkül rögzítésének terepére lép. Egy vidékre, illetve Erdélybe rokonlátogatásra utazó asszony mindennapi tapasztalatait tolmácsolja, ráhagyatkozva arra a beszámolóra, amelyet az éles szemű, érzékeny beleérzőképességű, a családtagok, rokonok, ismerősök és szülőföld iránt mély együttérzéssel, de megvesztegethetetlenül józan ítélőképességgel is rendelkező narrátor a szerkesztés legkisebb szándéka nélkül, spontán módon az előbeszéd közvetlenségével nyújt.
