A történet és a szöveg határán
A történet és a szöveg határán
A műhöz való „új teremtői viszony” lehetőségeinek latolgatása során Mészöly eljut egy olyan szakadékos határszegélyre, amelyről a kortárs olvasó és a kritika úgy véli, ez már a művészi próza világvége. Öntörvényűen, magabiztos szakértelemmel formált, de mégiscsak nyugtalanító darabok kerülnek ki a keze alól. Ilyen mindenek előtt a Film (1976) c. regény. Szerzőjét (kitűnő filmesszékbe foglalt, ars poetica érvényű eszmélkedésekben) már évek óta kísértették a mozgófénykép, a kamera „nyelvének” azok az előnyei, amelyek a prózaírás elvi korlátain történő túllépésnek, az „elérhető legteljesebb” tettenérésének, „a pontosság aljára” történő leásásnak, az epikai hagyományból kiiktathatatlan egyszerűsítésektől, ráfogásoktól való megszabadulásnak, egy új, „inzultáló” szuperrealizmus létrehozásának az esélyeit csillantották meg előtte. A Film írójaként szinte hozzákötözi magát egy kamerához, alárendeli magát a mindent egyenrangúsítva rögzítő, mindentudó, de öntudatlan gép logikájának. Alárendelődése azonban csak viszonylagos, mert a témát, egy szánalomra méltó, esett idős házaspár halál előtti utolsó hazabotorkálásának önkínzóan és elszántan kitartó „filmre” rögzítését ő maga választja, s az asszociációs kört, a helyszínnek, a Moszkva-tér és a Vérmező környékének a „film” kopár hangulatához illő kultúrarcheologikus és történelmi-régészeti feltárását ő vonja a mozgó kamera köré.
Ha lehet, még ennél is nyugtalanítóbbnak ítéli a kritika a válogatott kötet címét adó Alakulások (1973) c. szöveget, amely „az elmondhatóság határait” tapogatja. Első látásra nem más, mint elemi szövegtöredékek rendetlen, kusza halmaza. Fokozza zavarunkat, hogy a darabkák „elemisége” sem egyöntetű. Izolált tulajdonneveket éppúgy találhatunk bennük, mint hosszabb történetek zárt vagy nyitott részleteit. További nehézséget okoz, hogy nem homogén halmazról van szó, hanem emlékek, ötletek, szavak, fikciótöredékek, feljegyzések, stb. rendetlen egymásra következéséről. Kiviláglik azonban, hogy az író egy ember eszméletének alakulásait, tudattartalmainak levését követi nyomon, s végül arra is fény derül, hogy egy alkotóművész tudatát filmezi, aki éppen egy alakulásban lévő kompozíció megszilárdításán fáradozik. A történetszerű próza felől a „puszta” szövegformálás felé megtett elhatározó lépés, ami az Alakulásokat a korabeli kritika szemében a széppróza világvégére juttatta, eme írást nem is oly sokkal később, a posztmodern bajnokai számára a prózaírás új korszakának kezdetét jelző határkővé avatja.
Nem magányos kísérlet ez a szöveg Mészöly pályáján, melléje társítható – fontos különbségekkel – például a Nyomozás (1971–1988) vagy a Térkép, repedésekkel (1971), bennük azonban már megtaláljuk az útkeresés további, hasonlóképpen merész, de kevésbé szélsőséges irányainak előjeleit, amelyek majd főleg a nyolcvanas évektől bontakoznak ki.
Elsősorban a két említett műben és rokonaikban alakítja és csiszolja ki az író azokat az eljárásokat, amelyek birtokában az időt, a folyamatot, az epikum e teljesen sohasem kiiktatható tényezőit szuverén módon, a hagyományos történetmondástól eltérően lesz képes kezelni. Az utóbbi novellában három, egymástól térben, időben, jellegben teljesen idegen elbeszéléssík, a Duna-menti faluba történő hazatérés, egy bolíviai epizód és a Holt lelkekből kölcsönzött részlet hézagtalan egymásbasüllyesztésével kísérletezik. A Nyomozásban pedig szabad ingamozgást végez a történettöredékek között, elejti, majd újra-meg újra fölveszi a korábban elejtett fonalat. A történeti folyamatosságot, Thomka Beáta fogalmával élve, aszinkronitással, az időmetszetek szabad váltogatásával, párhuzamos idősorok alkalmazásával helyettesíti, így ér el eleddig soha nem tapasztalt szövegtelítettséget, az oldottságnak és sűrítettségnek sajátos mészölyi szintézisét.
