A „nemzetismeret”-től a hungarológiáig
A „nemzetismeret”-től a hungarológiáig
A hungarológia (magyarságtudomány, magyarságkutatás, hungarisztika) fogalmi köre történetileg változó, koronként hol bővülő, hol szűkülő. A fogalom megalkotói és első használói – Gragger Róbert (1887–1926), Bartucz Lajos (1885–1966) és Németh László (1901–1975) a század húszas-harmincas éveiben úgy érezték, hogy az anglisztikához, hispanisztikához, szlavisztikához hasonlóan szükség van olyan nemzeti tudományra is, amelynek középpontjában a magyarság, a magyar nép ismerete, önismerete áll. Szükség van, mégpedig két okból: hogy a magyarság önmagát alaposabban megismerje, illetve önmagát jobban megmutatva új színnel gazdagítsa az egyetemes kultúrát. Bartucz szerint a nemzetre irányuló kutatási területek együtteséből kell megszületnie a „nemzetire vonatkozó ismereteket rendszerbe foglaló külön tudomány”-nak, melyet a berlini Humboldt Egyetem magyar tanszékének vezetője, Gragger jelölt ezzel a fogalommal: hungarológia. A tudósi törekvésekről mit sem sejtve, de azokkal szinte párhuzamosan Németh László ébredt rá ilyen tudománykomplexum halaszthatatlan létrehozásának igényére. Már a Tanú első számában (1932) programja fontos elemeként hirdette meg a „nemzeti ön- és helyzetismeret” tudománya, a magyarságra irányuló nyelvészeti, történelmi, földrajzi, néprajzi, szociológiai ismereteket komplex módon egybefűző hungarológia munkatervét. Két év múlva, a Válaszban – értesülve Graggerék kezdeményeiről is – az Egy hungarológiai társaság terve c. írása révén pontosabban kifejtette e tudományra vonatkozó elképzeléseit. A társaság fő kutatási területei: „1. a magyar nyelv ügye, 2. a mai magyar élet »történelmi geológiája«, kultúrrétegei, 3. magyar tájkutatás, 4. a magyar emberanyag ismerete és védelme, 5. összehasonlító népművészettan, 6. Duna-népek, 7. európai eszmék és magyarság”. Sokat ártott azonban a szárba szökkenő hungarológiának, hogy Németh az önismereti és összehasonlító jellegű tudományt később a roppant ingatag alapokon nyugvó sors- és jellemtudomány, s a szaktudomány helyett az erkölcs irányába fejlesztette volna tovább.
A jóllehet összehangolatlan, de mégis egybehangzó törekvések nyomán végül is megszületett a hungarológia vagy magyarságtudomány, mely szóban Eckhardt Sándor szerint „...nem valami új tudomány, vagy új módszer rejlik, hanem csupán olyan program, mely a magyarsággal foglalkozó tudományok célkitűzéseit mind magában foglalja és azokat organikusan kiegészíti, összekapcsolja”. E program jegyében indult meg 1935-ben az Ortutay Gyula szerkesztette Magyarságtudomány c. folyóirat, s alakult meg 1939-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán Eckhardt Sándor irányításával az érintett tanszékek közös szervezete, a Magyarságtudományi Intézet. Vele párhuzamosan több intézetben is folytak hungarológiai kutatások (Alföldi Tudományos Intézet, Táj- és Népkutató Központ, Erdélyi Tudományos Intézet). Az 1939-es esztendő másik nagy vállalkozása a Mi a magyar? c. tanulmánygyűjtemény Szekfű Gyula szerkesztésében. E kötet „objektív tudományos” választ ígér a címben feltett kérdésre, nem kisebb nevek tollából, mint, többek közt, Kodály Zoltán, Babits Mihály, Bartucz Lajos, Eckhardt Sándor, Kerecsényi Dezső, Keresztury Dezső, Zolnai Béla, Ravasz László. A szerzők az elszaporodó „lírai magyarságvíziók” ellen vették fel a küzdelmet, „melyek a félénk és tépelődő, könnyelmű és vakhitű, mogorva és rosszmájú egyéni tulajdonságokat aggatják fel a magyarság fájára, és elhitetni szeretnék, hogy csakugyan ilyen a magyar lombozat”. Ám az újonnan összerakott magyarság-kép egyes alkotói sem kerülték el a szellemtörténet és a nemzetkarakterológia szokványos kelepcéit.
