IRODALOMTUDOMÁNY, -TÖRTÉNET-ÍRÁS (Kenyeres Zoltán)
IRODALOMTUDOMÁNY, -TÖRTÉNET-ÍRÁS
(Kenyeres Zoltán)
(Kenyeres Zoltán)
Az irodalomtudomány gyűjtőneve alá tartoznak az irodalommal foglalkozó történeti és elméleti tudományágak. Közülük az elméleti, normatív ágak fejlődtek ki előbb: noha már az ókorban is születtek írói életpályákat megörökítő művek, az irodalom történetének fogalma a történettudomány történetiség-fogalmával összefüggésben indult fejlődésnek.
Így volt ez a magyar irodalomban is, az írástudók előbb fordultak érdeklődéssel a beszédek és levelek megszerkesztését elősegítő oktató munkák, a mintákat tartalmazó stilisztikai, retorikai értekezések felé, s az irodalomtörténet első kezdeményei csak később jelentek meg.
Az irodalomtörténet az irodalmi tudat és az írói öntudat kifejlődése révén, a névtelenségből előlépő író személyén keresztül a reneszánsz és humanizmus indíttatására kezdődött el. A szöveggondozás első hazai eredményei a Hunyadiak korában születtek, írókra vonatkozó első adatok pedig egyházi rendtörténetekben bukkantak fel. Az első irodalmi adatokat is tartalmazó rendtörténet-szerző, akit már név szerint ismerünk, a pálos rendi Gyöngyösi Gergely (1472–1545) volt.
E legelső munkák a latin nyelvű magyar írásbeliség körébe tartoztak és még sokáig latin nyelvű volt folytatásuk túlnyomó többsége is. A 16–17. századból bevezetők, előszavak, fordításokhoz fűzött magyarázatok maradtak fenn, a magyar nyelven írottak közül Rimay János (1570 k.–1631) Balassi verseihez írott bevezetője emelkedett ki. Az első bibliográfiát Szilvásújfalvi Anderkó Imre (?–1615 k.) készítette.
A 18. század elején jelent meg a „historia litteraria” tudományos műfaja. Czvittinger Dávid (1676–1743) évekig tartó gyűjtőmunkával állította össze első irodalmi életrajzi lexikonunkat. A Specimen Hungariae Literatae (1711) több mint kétszázötven betűrendbe szedett magyarországi író munkásságának adatait tartalmazta, tekintet nélkül arra, hogy mit és milyen nyelven írtak. Czvittinger számára magyar író volt mindenki, aki valaha ezen a tájon dolgozott és valamilyen írott munkát hagyott hátra. Az irodalom nem szépirodalmat jelentett az ő felfogásában, hanem írásbeliséget, a maga teljességében. A „historia litteraria” nem volt se történeti, se irodalmi vizsgálat, de fokozatosan szűkítve fogalmait, belőle fejlődött ki irodalomtörténet-írásunk. Rotarides Mihály (1715–1747), Horányi Elek (1736–1809), Wallaszky Pál (1742–1824) tartozott még ide. Bod Péter (1712–1769) írta az első magyar nyelvű írólexikont (Magyar Athenas, 1766).
A 19. század elejére a „historia litteraria” átadta helyét a kor eszméinek hatása alatt kifejlődő, nemzeti szellemű irodalomtörténetnek. Pápay Sámuel (1770–1827) A magyar literatúra esmérete (1808) c. munkájában a magyar irodalom körébe már csak a magyar nyelven írott műveket vette föl. A kor hirdetett eszméi mögött Herdernek és a romantikának az ösztönzését lehetett érezni. Az eredetiség kívánalma, mely a 18. században az angol Youngnál az író egyéniségének érvényesüléseképp vetődött fel, most összekapcsolódott a nép és a nemzet sajátosságaival. A reformkor meginduló folyóirataiban bontakozott ki íróink tudatos irodalomszemlélete a romantikus ízlés és a nemzeti feladatok jegyében. A tudomány és a kritika fejlődése szempontjából meghatározó szerepet töltött be Kölcsey Nemzeti hagyományok (1826) c. tanulmánya. Az irodalom új eredményei, a megszerveződött kritikai élet, az irodalmi gondolkodás nagyarányú fejlődése már rendszerező elveket tartalmazó, módszeres történeti kutatást sürgetett, és önkéntelenül is fölvetette a magyar irodalom teljes hagyományának tudományos igényű feltárását. Ezt a munkát végezte el Toldy Ferenc.
Az irodalomtörténet-írás atyja
A nemzeti klasszicizmus irodalomszemlélete
Beöthytől Riedlig
Az irodalomtörténet-írás klasszikusa
A Nyugat irodalomértelmezése
Átideologizálás és szakszerűség
A legújabb tudomány-korszak
