A színpadi őszinteség felé
A színpadi őszinteség felé
A 19. század végén Ibsen és Csehov dramaturgiája jelentette a legnagyobb újdonságot. Az irányzatok közül a naturalizmus és a szimbolizmus talált a legtöbb követőre. A szemlélet- és hangváltás úttörői közt olyan, mára már kevésbé ismert vagy elfeledett írók voltak, mint a Katonák (1898) izgató, kihagyásos szerkesztésmódjával előrukkoló Thury Zoltán, a tárgyáról a romantizálást lefosztó Fényes Samu (Kuruc Féja Dávid, 1902; Bacsányi, 1903; Mátyás, 1919) és az erős kritikai vénájú Földes Imre (A császár katonái, 1908; A hivatalnok urak, 1908). E drámaírói programok nem teljesedtek ki, vagy épp önmaguk tagadásába fordultak.
Az új század első magyar ősbemutatója Bródy Sándor (1863–1924) Hófehérke c. színműve volt a Nemzeti Színházban, 1901. január 8-án. Bródy részint dübörgő, zaklató epikájának egyes alkotásait dolgozta át színpadra, részint egymástól eltérő jellegű és minőségű témákkal kísérletezett. A dada (1902) a cselédsors kiszolgáltatottságának oroszos mélységű rajza. A tanítónő (1908) kapcsán írta Ady, ám A medikus (1911) kapcsán is írhatta volna – egyik versének ajánlásában –, hogy a szerző e „csatornátlan ország”, a társadalmi konfliktusairól tudomást nem vevő Magyarország mérgező nedveit vezeti el. Az értelmiségi kiszolgáltatottságának, a szociális és erkölcsi nyomorúságnak volt indulatos ostorozója Bródy – aki a színházi, direktori kívánalmak előtt olykor túlságosan is megjuhászodott, a drámakifejletekben engedve a radikalizmusból.
Az 1901-es év újdonsága Herczeg Ferenc (1863–1954) régivágású történelmi drámája, az Ocskay brigadéros, és Gárdonyi Géza népdráma-kísérlete, A bor is. A népdráma a kivénhedt népszínmű életerős utódaként a reformkori népiességet kívánta visszaállítani jogaiba. Ez jószerivel csak Móricz Zsigmondnak (1879–1942) sikerült. Nemzeti karakterű, nem nyugatias mintájú történelmi és társadalmi drámáknak feszült neki. A Sári bíró (1909) még inkább a múltban gyökerezett, a Lúdas Matyi (1911) már az eszmény markáns kifejeződése. Amit indulásakor megalapozott, azt munkálta ki az író még három évtizeden át, az Úri murin (1928) és a Rokonokon (1934) keresztül a Betyárig (1937) és a Boszorkányig (1940). Monumentális (shakespeare-i mennyiséget kitevő) színműírói életművében a drámai átiratok sohasem tudtak versenyre kelni a regény-eredetikkel. Színpadi kincsestára szikrázó, dús – és rendezetlen. Ennek ellenére többek nézete szerint mint drámaíró is ő volt a legnagyobb Magyarországon, a 20. század első felében.
Herczeg Ferenc történelmi drámák, kisregények, regények mellett három kötetben összeállította visszaemlékezéseit is. Életének utolsó harminc esztendejét írja meg Emlékezései harmadik kötetében, a Hűvösvölgyben
