A Thália Társaság
A Thália Társaság
1904 áprilisában jobbára fiatal írók és művészek, esztéták és színészek hozták létre „a második reformnemzedék”, a főleg majd a Nyugat körül összerendeződő ifjú művész- és tudósgeneráció legjelentősebb korai színházi vállalkozását, a Thália Társaságot. Alapszabályuk kimondta, hogy az elsődleges cél: „drámairodalmi vagy egyéb előadható olyan régi és új műalkotások bemutatása, melyek a fővárosi színházak rendjében nem szerepelnek, melyek azonban nagy művészi vagy kulturális értékkel és érdekességgel bírnak”. Bár – saját játszóhely híján – előadásaik prezentálása folyamatos gondot okozott, akkoriban szokatlan számú és intenzitású próbával készültek a premierekre. Publikumként az entellektüeleken kívül a munkásközönségre is számítottak. Szorgalmazták hiányt pótló vagy naprakész fordítások létrejöttét.
Az egyesület tagjai sorában tudhatta a filozófus Lukács Györgyöt, az irodalmár Benedek Marcellt, az író és rendező Hevesi Sándort – mint meghatározó egyéniséget –, a díszlettervező és rendező Márkus Lászlót, a színész Törzs Jenőt és Somlay Artúrt, valamint számos más tehetséget. 1904. novemberi bemutatkozásukig fél évnek kellett eltelnie, tevékenységük később is szakaszos, és – bár az 1908–09-es szezonra különösen erős műsortervet állítottak össze – 1908 legvégén be kellett szüntetniük munkálkodásukat.
Az élő kortársak közül többek között Ibsen, Strindberg, Wedekind, Heijermans, Gorkij, Schnitzler, D’Annunzio alkotásait ismertették meg elsőként a hazai nézőkkel. Igyekeztek fölkarolni az egyfelvonásos műfaját. Magyar szerzőket nem tudtak a remélt számban megnyerni ügyüknek, de dolgozott velük például Lengyel Menyhért és Szemere György.
A Thália Társaság műsorpolitikája, színházfelfogása komoly hatást gyakorolt egy-két nagyobb társulat működésére – főleg a Magyar Színházéra –, és időről időre folytatóik is támadtak. A nevet megőrizte a főváros egyik kísérletező műhelye, mely 1963 és 1993 között viselte, majd egy kis szünettel jogutódjára örökítette a Thália Színház nevet.
