Ambrus és Gárdonyi
Ambrus és Gárdonyi
A regény, a novella és a kritika terén egyaránt kiemelkedő darabokat alkotott Ambrus Zoltán (1861–1932), akit okkal tekintettek a nyugatosok a múlt nemes átörökítőjének a zaklatott századelőn. Midas királya (1891–92) az a regény, amely a legnagyobb szabású kísérletnek tekinthető a naturalizmus és az újromantika, a szecesszió összekapcsolására. A könyv művészregény, de egy szociális karrier bemutatása is, Faust-utánzat, s mint ilyen szép, szomorú, színhelyekben, szereplőkben, kulturális utalásokban gazdag beszámoló arról, hogy siker és boldogság összeegyeztethetetlen, hogy az önazonosság csak az önként vállalt halál pillanatában valósulhat meg. A Tóparti gyilkosság (1914) a századelő nagy felfedezésének, a gyermeki léleknek mesteri rekonstrukciója, a látszat és valóság szétválásának nosztalgikus beismerése, férfias panasz a lét birtoklásának lehetetlenségéről.
Gárdonyi Géza (1863–1922) az az író, aki minden korosztály és sokféle olvasói ízlés számára egyaránt írt remekműveket. Elbeszélőként első nagy műve neki is egy novellaciklus, Az én falum (1898), amelyben áhítat és pontos realizmus éppúgy elválaszthatatlan, mint szociális igazságkeresés indulata és a természet csodái keltette misztikus révület. Történelmi meséi – Az egri csillagok (1900), A láthatatlan ember (1901) és az Isten rabjai (1908) – sem csak ifjúsági olvasmányok. Idill és hősiesség, szomorúság és modern művészi neurózis keveredik itt: a történelem díszletei között az érzékeny és önmagát faggató személyiség számol be bennük lélektani és írói tapasztalatairól. Az öreg tekintetes c. kisregénye (1905) célratörően szerkesztett, tragikumában a korabeli irodalom legegyértelműbb és legtisztább darabja. A „régi udvarház utolsó gazdájának” újraköltése a századvégi nagyváros elidegenedett, embertelen viszonyai között.
Gárdonyi Géza életének második felében visszavonult Egerbe
