Mikszáth kortársai
Mikszáth kortársai
Mikszáthon kívül egyetlen jelentős író sincs az 1840–50-es években születettek között, akinek pályája harmonikusan fejlődő írói karriernek volna tekinthető. A költőként igen népszerű, s a szimbolista életérzés megfogalmazását az elsők közt megkísérlő Reviczky Gyula (1855–1889), az Apai örökség c. kisregény szerzője tüdőbajban hal meg szinte művészi beérkezése pillanatában. Petelei Istvánt (1852–1910), aki indulásakor nagy várakozást keltett mind az erdélyi olvasók, mind a fővárosi kritikusok körében, élete utolsó húsz évében a csöndes téboly zárja ki az irodalomból és a mindennapi életből. Ő csak novellákat írt. Jelképes című kötetei a Keresztek (1882), Az élet (1905). Az én utcám (1886) az a szimbolikus és valós helyszín, ahol felléphetnek az erdélyi kisváros megszomorítottjai, az élet kitaszítottjai, betegei. A mozdulatlannak látszó világban és a jelentéktelennek ítélt életekben kirobbanó tragikum – ez Petelei jellegzetes novellatémája és műszerkezete. A naturalista korszakra jellemző alapossággal rajzolja meg a körülményeket, részletezi az alkat jellegadó vonásait, ám elbeszéléseiben nyoma nincs a programos erőszakoltságnak, sokkal inkább a múlt árnyainak, a zárt erdélyi kisvilág egyszerre megtartó és nyomorító állandóságának. Mikszáthtal és Peteleivel párhuzamosan fut Gozsdu Elek életsora (1849–1919), és talán az ő pályaképe a legjellegzetesebb a korszak írói között. 1882-ben adja ki Köd c. regényét, amelynek témája a kor nagy élménye, a nemesi középosztály hanyatlása az önpusztítás, illetve a tekintet nélküli aljasság jegyében. A regény után – s ez hozza meg számára a hírnevet – egy novellaciklussal jelentkezik (Tantalus, 1886). A kilenc elbeszélés mindegyike egy-egy sorsképlet, a naturalista, a „kísérleti” epika technikájával tárja fel hőseinek, alakjainak életkudarcait. Nyoma sincs bennük az eszményítésnek, a természettudós szenvtelenségével analizál és rekonstruál, s próbálja tetten érni a darwinista „életharc” változatait az emberi társadalomban. Mindazonáltal a ködös homokos tájak, a sok állatvilágból vett hasonlat, a zenei utalások a szimbolizmushoz is közelítik ezeket az elbeszéléseket. Ezután Gozsdu elhallgat, s csak olykor bukkan fel Pesten, s közöl egy-egy rövidebb novellát, rajzot, vallomást: mind jobban közeledve a századforduló szecessziójának érzés- és ízlésvilágához. Elhallgat íróként, de csak a külvilág számára. Írói önkifejezésének formája egy különös „levélregény”, amelynek címzettje egy szomszédságában élő fiatalasszony. Kivonulás a világból, a művészi kommunikáció „címzettjének” végletes leszűkítése, a külön világ megteremtésének gesztusa, a reménytelen szerelem mitologizálása, azaz az élet „esztétizálása” – ez Gozsdu – és számos európai művész – vállalt sorsa a századfordulón.
