A költői áttörés: a szimbolista és tudat-líra
A költői áttörés: a szimbolista és tudat-líra
Teljes évtizedre volt szüksége Adynak ahhoz, hogy a maga öntörvényű költői világát megteremtse. Első nyomtatásban megjelent versét (Március 20., a zilahi Szilágy c. hetilapban, 1896-ban) nemcsak sok egyéb próbálkozás, hanem két nem igazán eredeti verseskötet is követte (Versek, 1899, Még egyszer, 1903), mígnem a gyökeres irodalmi fordulatot jelentő Új versek c. kötetét 1906. február 9-én kiadhatta. Ehhez a fordulathoz valóban évtizedes szemléleti és poétikai váltásra, áthangolódásra volt szükség. Maga mögött kellett hagynia első kötetének az epigon verselgetőket, közelebbről az Ábrányi Emilt követő patetikus érzelgősségét, a hírlapírói alkalmi verselés, a rövid dalok köznapi tárgyiasságát és második verseskönyve főként Reviczky Gyula hatását mutató elvont és fennkölt világfájdalmasságát. Persze közben a poéta különböző próbálkozásaiból a maga „hasznát” is megszerezte: még az újságírói rövid dalokból is kicsikart némi távlati többletet. Így például leleményes fordulatosságot a verscsinálásból és főként iróniát a ceruzájára tűzött tárggyal, helyzettel, szemlélettel szemben.
A költői áttörést, a fordulatot néhány meghatározó szemléleti és poétikai fölismerés érlelte meg. Az első és alapvető rádöbbenése Adynak a századelőn szinte magától értetődő fölvillanás volt: a maga identitásának, szellemi kilétének lírai megválaszolása, körülírása. A korabeli nép-nemzeti költészet kiüresedett és konzervatívvá vált ember- és nemzetképével szemben Ady Endre a századelő városias vonzódású, modern világképű személyiségének arculatát igyekezett kifejezni, megeleveníteni. Az új személyiség jogának, autonómiájának érvényesítése programjával lépett fel a poéta az Új versekben és további köteteiben, ami annyit jelentett, hogy különböző lírai válaszokat kellett megfogalmaznia a „ki vagyok én” kérdésre az őt körülfogó kapcsolatok szövevényében.
Az Ady alkotta líramodell nemcsak korszaknyitó, hanem fölszabadító jelentőségű is volt. Mert, aki a személyiség költői szabadságát a fölfokozott személyesség poétikai ötvözetében teremtette a világra, azt hosszabb távon aligha zavarta, hogy más poéták vershelyzeteikben másként szabják meg lírai énjük „topográfiáját”, terepét.
Az újfajta költészet szükségessége megsejtésében lényeges szerepe volt annak a megvilágosodásnak, hogy a korszerű, a modern költőnek szakítania kell azzal a hagyományos felfogással, amely szerint a lírai én és a világ kapcsolata közvetlen. A bonyolultabb, összetettebb világ és az ennek megfelelően ellentmondásokkal telítettebb személyiség, lírai én kapcsolatának érvényes megközelítése csak közvetett módon lehetséges igazán. Így ébred rá fokozatosan Ady arra, hogy az új líra megalkotásában a tudat, a tudatállapot, és nem az élmény a motiváló.
A belső világra összpontosító, a saját látomásaira figyelő költő csak érzékletes képek, természeti és tárgyi jelenségek révén képes a maga mondandóját, sejtelmeit, szuggesztióit kifejezni (Lédával a bálban, Jó Csönd-Herceg előtt). Ennek a szükségletnek, igénynek a teljesítésére kínálkozott alkalmasnak a francia irodalomban már kialakult szimbolizmus. A szimbólum adta lehetőségek használatával Ady a maga módján élt. Elsősorban a magyar valóság jellegzetességeihez idomulva, abból építkezett (A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája, Csák Máté földjén, Két kuruc beszélget, Nótázó vén bakák).
