Szemben az elmúlással
Szemben az elmúlással
1933-ban észlelte végzetes betegsége első jeleit. Ekkor már túl volt a Meztelenül kötet kísérletező szabadversein, immár utolsó korszakának hatalmas, létösszegző költeményeit írta (Marcus Aurelius, Könyörgés az ittmaradókhoz, Halotti beszéd, Hajnali részegség), amelyekben rácsodálkozott az emberi élet szépségeire, fájdalmaira, s a verseiben sokszor megénekelt álarcát levéve rezzenés nélkül tekintett a „halál-arcba”, amely „vad aether-szagával” mind gyakrabban figyelmeztette az elmúlásra.
Ebben a korszakában az emberi élet végső kérdéseivel vetett számot. Verseiből száműzött minden fellengzősséget, túlzott érzelmességet. Egyszerű szavakkal, szinte csevegve idézte a megismételhetetlen egyéni lét és a titokzatos távlatokat rejtő égbolt csodáit, s hasonló hangnemben jelenítette meg saját szenvedéseit is. Ezek a versek a kiszolgáltatott, de veszendőségében is öntudatos ember magatartásának kivételes híradásai.
Súlyos szenvedései közben rövid átmeneti javulása idején írta gyönyörű búcsúversét, a Szeptemberi áhítatot majd büszkén magasba emelve a költeményeiben sokszor ünnepi érzést sugalló, az ifjúság lebírhatatlan érzületét hirdető lobogót, belépett a halhatatlanságba.
Az író, aki igazán teremt, elénk tárja a dolgokat, s eltűnik mögöttük. Semmit se magyaráz. Azzal hat, hogy amit művel, az érzékletes. Hasonlít az alkotó természethez. Az sem okoskodik és fecseg. Csak van. A patakhoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítő jelzője. Aki igazi elbeszélő, a felületeket mutatja, s alatta az élet mélységét. Mindent tud, de erről hallgat...
(Káté az írásról)
(Káté az írásról)
A Kosztolányi Dezső emlékbizottság nem sokkal a költő halála után adta ki Az élő költő c. szemelvény és cikkgyűjteményt
Kosztolányi utolsó fényképe a János Kórház teraszán a műtét után
