Krúdy és Proust
Krúdy és Proust
A realizmus felől nézve Krúdy írói világa szűkösnek tűnhet, a műfaj babonájától szabadulva művészetét a modern próza egyfajta, az európai próza fejlődésével lépést tartó kísérleteként méltányolhatjuk. Mert Krúdy, mikor a magyar regény hagyományos világából kilépett, olyan tájra indult, s olyan eredményeket ért el, amelyek a húszas évekbeli kísérleti regények felé mutattak. Az emlékezéssel, az idő „dallamosításával”, a belső monológgal, a lélek kísérteties tájainak a felidézésével némiképp Proustot is megelőzte. Rokon művészetükben a múlt nosztalgiája, a lírai telítettség és az eszmetársítások gazdagsága is. De a különbségek legalább ennyire szembetűnők. Proustnak más az anyaga, polgári, sőt nagypolgári; a Krúdynál megjelenő világ erősen feudális jellegű; Proust tudatosan alkotott, az emlékezés mozaikjai nála beilleszkednek a mű „távlati” koncepciójába, művészete intellektuálisan is telített; Krúdy lírikusabb alkat, emlékezése spontánabb. Jellemzés helyett Krúdy inkább bemutat. A jellemet atmoszférikusan fogja fel: hangulatokat, látomásokat, emlékeket közöl, az emlékezésben megjelenő belső időszemlélet szerint. Legtermészetesebb formája az emlékezés, az adott jellem „emlékezésének dallamos hullámzása”. A deresedő Szindbád ifjúkori emlékeit indul megkeresni, a „múltból jövő” hangok után jár. A regényben így legfontosabb a személyes líra kifejezése lesz – a regényről regényre azonos hőst, az alteregót részint ez magyarázza. Az idő szubjektívvé válik – az objektív idő a emlékezésben nem fontos –, s a kifejezés zeneivé és asszociatívvá.
