Krúdy hozománya
Krúdy hozománya
Amire Szindbád vágyik: „zöld épületek, vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzó barátságos köszöntések... férfiak, pajtások, akik poharat emeltek a nőért és hazáért... karácsonyfák alatt fehérlő nők, húsos, puha, ölelésre termett lusta asszonyok... felejthetetlen ebek és a nagy fák az udvar sarkában, furcsa öregemberek, piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak és mesemondó öregasszonyok” – vidéki udvarházak patriarchális élete, emberek, akik otthon érzik magukat, áhítatosan tisztelik az életet, és zokszó nélkül fogadják az el nem kerülhető halált – vágyálom. Ezt az álmot keresi a félrehúzódó Krúdy, reménytelenül. A menekülő, fáradt Krúdy alakította ki magának véglegesen az emlékező stílust, az idő egybemosását, ez a fáradt, lemondó ember rajzolta meg számtalan alakban az elkésett lovagot. Nem nézett meg közelről semmit, inkább messzebb tartotta alakjait, tárgyait az időben, hogy a mesék lebegő kísérteteként lássa. A remény ritkán lobbant benne. Fontosnak csak az írást tartotta, a tücsök ciripelését. A sebes szívűek, a csillagvárók, az életuntak – és önmaga vigasztalására.
Álmodozott, mondták róla a kortársak; a subáján alvó emléket ébresztette, s esőmosta jeleket rótt a keresztútra – vélte magáról. Nem is akart többet csinálni. Álmodozásaival és esőmosta jeleivel azonban modern törekvések öntudatlan elődje volt, álmodozásaiból csakugyan „egy tucat irodalmi iránynak a nyersanyaga kitelt volna a takarékos nyugaton”. Az irodalomtörténet alig-alig győzi fölmérni művészetének értékeit. A hagyományos formák föloldása, a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai felbontása, az idő „dallamosítása”, a nagyítás, a képek egymásba oldása mind-mind az ő hozománya. Zenei-ritmikai fogantatású stílust teremtett, nosztalgikusan édes, muzsikus prózát. Ironikus stilizáltságú prózai lirizmusát korábban az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanulmányok már Krúdy szimbolista stílusteremtéséről is beszélnek.
„Én írónak születtem: semmi másnak” – írta élete vége felé. Író volt az 1933-ban elhunyt Krúdy, az írás erkölcsében feddhetetlen. A század első felének egyik legnagyobb magyar prózaírója.
Krúdy Gyula újságcikkei, karcolatai sokáig vidéki újságokban lappangtak
1919 elején állította össze Krúdy a Magyar Köztársaság Almanachját, „egy veszedelmes, kalandos és kiszámíthatatlan végű utazás emlékét – amint írta – a forradalom naplójá”-t
